Az elfeledett herceg

penna kézbevétele: 2012. május 19.
penna letétele: még nem történt meg
jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Lee-Lieber-Kirby- vagy a Ravich - tagadáshoz.
figyelmeztetés: egyelőre PG-13
köszönet: Snufflesssnek a lektorkodásért. kisebbminthárom
megjegyzés: The Avengers & Life crossover | a következő események a Bosszúállók c. film történései utánra datálódnak | Loki - Tom Hiddleston | Charlie Crews - Damian Lewis | a címet ennek az interjúnak köszönhetem [xit becomes a very zen experience...


I.

Nem tudom, mióta ülök szobám magányában. Számat maszk szorítja, kezeim láncok kötik. A külvilág zajai nem szűrődnek be. Néha mintha hallanám őket, ám ez puszta illúzió. Csendtől zúgnak füleim, saját lélegzetem hallgatom. Az első időkben még gondolkodtam. Gondolkodtam rajta, hol rontottam el, melyik pillanatot buktam el, mi az a momentum, amit nem használtam ki. Ezek után azon gondolkodtam, hogyan szabaduljak. Mindhiába.
Az utolsó, amire gondoltam, az volt, vajon mikor nyílik az ajtó. Vajon mikor jön valaki. Vagy... jön egyáltalán valaha valaki? Igen, ez volt az utolsó gondolatom. Azóta nem gondolok semmire. Csak ülök és lélegzek.
- Loki! - szólít meg bátyám robosztus hangja, miközben szobám ajtaja kitárul. Fejem felkapom, és erőseket pislogok, ahogy próbálok alkalmazkodni az új körülményekhez. Arcok, hangok, bővülő tér.
- Atyánk látni kíván. - közli Thor fölém állva. Karom alá nyúl, és felhúz magához. A szemeiben szomorúságot látok. Aggasztja valami. Ez apró örömmel tölt el, bár kétlem, hogy Odin esetleg engem akarna megtenni Asgard királyának helyette, és ettől főne a feje. Dehát akkor... mi oka a kesergésre?

Kivezet a szobámból, keresztül a folyosón, egészen a trónteremig. Utamon megvető pillantások kísérnek. Thor harcostársai a lépcsősor egy-egy fokáról figyelnek undorodva, Odin az emelvény tetején áll feleségével a trónus mellett. Egykor atyámnak és anyámnak hívtam Őket.
Thor magamra hagy idelenn az őrséggel és felsétál, hogy helyet foglaljon trónszékében. Mégis gondterhesnek tűnik. Összevonom szemöldököm, ahogy figyelem. Mi folyik itt? Egyre inkább az a gyanúm, hogy Őfelsége még mindig a szerető báty szerepében tetszeleg, és aggodalma nekem szól.
- Loki... - rázza meg a teret Odin dübörgő hangja. Oldalvást pillantok fel rá.
- Odin fia... - folytatja megnevezésem ezen a nevetséges módon. Jeges tekintetem gyűlölettel izzik fel maszkom szorítása felett.
- Elárultad atyádat, becsaptad anyádat, ellökted testvéredet, hátat fordítottál szerető családodnak. Szándékodban állt kiirtani a jégóriások faját, otthonukat feldúltad, sokukat meggyilkoltad. Szándékodban állt továbbá leigázni Midgardot, és rabigád alá vonni lakóit. Megannyi ártatlan ember vérét ontottad és ontattad ki. Azt már nem említve, hány ízben törtél bátyád életére. Bűnlajstromod véget nem ér. Míg családod gyászolt, Te a bosszút tervezted. Míg a mi szívünk majd’ meghasadt, a Tied... Loki... talán már nem is létezik. - csuklik el finoman Mindenek Atyjának hangja szónoklata végére, melyet szemrebbenés nélkül hallgatok végig. Lapozhatnánk?
- Loki... fiam... - erősödik meg ismét Odin hangja. Lassan már zihálok a tehetetlen dühtől. Itt állok gúzsba kötve, a helyemen pedig bátyám trónol szánakozó tekintettel. Az öreg meg csak prédikál. Elég! Halljam az ítéletet, ó, Mindenek szentséges Atyja...
- Kiátkoztatsz Asgardból, hatalmadtól megfosztatsz, és a Földre száműzetsz. - dübörgi Odin szilárdan. Mellette felesége lesüti könnyáztatta szemét, Thor arcát a kezébe temeti. Kiátkoztatok? Elveszik hatalmam? Száműzetek?... Nem értem. Mint... mint Thort száműzték, amikor hadat üzent Jottünheimnek? De... az csak egy lecke volt. Hamarosan hazatért. Viszont... engem... nem fogadnak vissza. Igaz?... Az én száműzetésem végleges.
Az őrök megragadnak, és elhúznak magukkal. Nem állok ellen. Képtelen vagyok... Nem értem. Nem fogom fel. Mi történik velem?
- Atyám, kérlek! Kérlek! Tudod jól, mi vár rá odalenn! Tudod jól, hogy nem fogja kibírni! Halálba küldöd. Loki nem fog boldogulni a Földön halandó emberként. Kérlek, biztosan van más megoldás... - hallom még Thort, ahogy szembeszáll atyjával, miközben engem elvezetnek.

Egy teljes hadsereg kísér el a már helyreállított hídon át Heimdallhoz, ahová Odin is hamarosan megérkezik. Az aranyifjú megnyitja a Bifrösztöt, Mindenek Atyja pedig maszkomra teszi kezét. Fájdalommal néz a szemembe, én azonban legszívesebben képen köpném. Nem teheti ezt! Nem teheti ezt meg velem! Ő árult el! Ő támadott hátba! Az egész az Ő hibája! Üvöltenék, ordítanék, de nem tudok. Lehunyja szemét, mozdulatlanná lesz, majd egy kemény kiáltás közepette, maszkomnál fogva eltaszít.

Hosszan zuhanok a szivárványhídon át, végül tompa puffanással érek földet. Bár valami felfogta az esésem, a fájdalomtól összeszorítom szemeim. Levegő után kapkodok, és ahogy kisvártatva körbenézek, egy kihalt sikátorban találom magam zsákok és szemét közt. Ruhám csak néhány rongy, testem nehéz és kínoktól telt, a hátamban nyilaló fájdalom, arcomon és számon még érzem kegyetlen szorítását a maszknak, amelynek azonban már hűlt helye. Halandó vagyok hát? Egy egyszerű ember? Oldalra pillantok, ki egy főútra. Az éjszakában járművek cikáznak, mordulva, villogva, gázokat pöfékelve. Zaj, bűz, és vibráló fények, aztán teljes sötétség...


Lerágott csont

penna kézbevétele és letétele: 2012. május 11.
jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Lee-Lieber-Kirby - tagadáshoz.
figyelmeztetés: G
megjegyzés: ezt a novellát a Thor film azon jelenete ihlette, amelyben a bajtársak beszélgetnek és vitatkoznak Thor száműzetésének körülményeiről, majd később Lokiról. igazából ugyanabban a teremben is játszódik; ez asgardi írásaim első darabja


- Loki egy kétszínű piperkőc!
- Na! - hördül rá Volstagg Sifre, miközben egy fél csülök lóg ki a szájából.
- Ó, ne védd már folyton! Különben sem értem, miért védi mindenki folyton! - pattan fel ültéből a sértődött amazon, és idegesen járkálni kezd fel és alá a kényelmes díványokkal tarkított társalgóteremben.
- Nem akarnál lehiggadni? A végén még elveszed az étvágyam... - morog a szakállas egy cupákkal hadonászva, mire a lány cinikusan felnevet.
- Az örökkévalóság sem éri meg, hogy elapadjon éhséged.
- Úgy legyen! - kurjant a mamlasz, és maga mögé hajít egy lerágott csontot.
Sif kezeit csípőre teszi, arcán apró mosollyal, majd újfent gondolataiba réved, és csinos ábrázata elkomorul. Gondterhes levegőt vesz, közelebb sétál barátjához, és leül mellé.
- Figyelj, Volstagg... - kezd neki komolyan - Tudom, hogy kedveled Lokit, de...
- Egyáltalán nem kedvelem Lokit! - vág közbe a férfi, és nagy karéj kenyere fölött oldalra néz az amazonra, aki a hallottakat meglepett pislogással jutalmazza.
- Akkor miért ugrasz rögvest, amint egy rossz szót szólok rá? Nem gondolod, hogy megérdemli? Részemről egyáltalán nem tudok nevetni a tréfáin. Régen még talán megmosolyogtatott egy-egy csíny, amit elkövetett, de... kezd túlmenni a határon. Tudom, hogy Thor öccse, de...
- Na ez az! Thor öccse. Ez a lényeg! Szereted Thort, igaz? A barátod, ugye? Thor szereti az öccsét. Ha szereted Thort, békén hagyod az öccsét. Unom már a rosszmájú megjegyzéseidet. Elég volt. - hadarja el és zárja le a vitát a részéről Volstagg, vet még egy nyomatékos pillantást a lánykára, és jókorát harap a kenyerébe. Sif mérgesen összeszorítja ajkait, és látszik, hogy belül vívódik magával. Igen, szereti Thort. Igen, a barátja. Ám rossz érzésein és baljós gondolatain nem képes túllépni.
- És ami Nordheimben történt? - emeli meg az állát Sif harciasan.
- Ugyan, az véletlen volt. Te sem hiheted, hogy Loki képes lett volna szánt szándékkal ilyen veszélynek kitenni a bátyját. Különben is, Thor nem volt igazán formában aznap, emlékszem, le akartam beszélni róla, hogy csatába menjen...
- Volstagg! - rivall rá a lány a beszélőre. - Nem látsz tovább a... pulykaszárnyadnál! - üti ki harcostársa kezéből az ételt, amit az éppen a szájához emelt. Ezzel a szakállas behemótnál betelik a pohár. Egy mordulással felemelkedik kényelméből, mire Sif úgyszint felpattan.
- Jól figyelj rám, kislány: ha még egyszer ilyet mersz tenni, nem állok jót magamért! Most az egyszer elnézem, de fogadd meg a tanácsomat, és tedd meg Thorért, hogy leszállsz az öccséről, bármi bajod legyen is Vele! Vannak rossz tréfái és helytelen döntései, de egyéb panaszod nem lehet. Megértem, hogy aggódsz Thorért, hisz fontos Neked, nekem is fontos, bár... úgy hiszem, az iránta táplált érzelmeidet nehéz lenne teljes mértékben osztanom... - változik meg Volstagg erélyes hangsúlya mondandója végére, és vastag szemöldökét megemelve várja, finom szúrása célt ért-e. A lány arcát elnézve, igen. Talált. Sif harcias kedve lelohad, nyel egy aprót, és szemét lesütve eltávolódik barátjától, akivel az imént majd’ egymásnak feszültek nagy indulatukban. A melák visszahuppan a díványra, és folytatja a zabálást, ahol félbehagyta.
- Pompás nap lesz a holnapi. - állapítja meg Sif néhány röpke perc áldott hallgatás után, arcán réveteg mosollyal, ahogy eszébe jut a koronázás.
- Ahogy mondod! Pazar! - emeli meg újabb, hústól megfosztott csontját Volstagg ünnepélyesen, hogy aztán ezt is maga mögé hajítsa.
Emlékezetes lesz, annyi biztos. - vigyorodom el a gondolatra, karnyújtásnyira bátyám bajtársaitól, magamon egyik kedvenc láthatatlanná tévő varázslatommal. Úgy döntök, tovább állok, mielőtt még szokás szerint nekilátnak elregélni már ezerszer felidézett históriáikat régi harcokról és közös kalandokról. Kifelé menet azért még felkapok egy csontot a földről, és finom erővel tarkón dobom vele a barátjának éppen háttal álló Sifet. Ahogy kisurranok az ajtón, és elindulok a folyosón, még hallom a tálak és kupák heves csörömpölését. Halkan felnevetek.

Mosolyhangulat

penna kézbevétele és letétele: 2008. augusztus 12.
jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Kane-Finger-Nolan - tagadáshoz.
figyelmeztetés: PG
megjegyzés: A Sötét lovag c. film megtekintése utána szösszentettem ezt a kis irományt hazafelé a vonaton.


Egy sötét lakásban ült teljesen egyedül, ráragadt magányban. Pépes ételt tömött magába egy piszkos tálból, miközben rozoga kistévéjén a híreket figyelte. A legtöbbnek már csak a beharangozójától harsány nevetésben tört ki. Hangjában volt valami olyan kiszámíthatatlan rémségesség, amely kizárhatóvá tette, hogy bárki is jóízűen együtt mulasson Vele. Ő azonban csak velőt rázóan röhögött, s egy-egy még le nem nyelt falatnyi pépet kifröcsögött közben összemázolt száján. Válogatott szavakkal becsmérelt bárkit, aki csak felbukkant a képernyőn. Már régen nem érdekelte, hogy teljes mértékben magában beszél. Egy időben talán még fájdította a szívét a magány, de szép lassan a fájdalmat elnyomandó, káoszt teremtett. Ez adott akaraterőt. Csak a káosz éltette. Ez volt az, amiben felszabadulhatott, és amiben nem volt jobb nála senki más.
A férfi, befejezvén sivár vacsoráját, a műanyag tányért a szemetesláda mellé hajította, székében hintázva, majd elmart egyet a tömérdek kártyapakliból az asztalon.
- Na, hol is tartottunk? - kérdezte a lapoktól, majd megnyalogatta deformált száját, miközben elkezdte kiválogatni a Jokereket és a többi közé dobta őket hátborzongató nevetés közepette…

Utolsó leheletig

penna kézbevétele és letétele: 2007. szeptember 26.
jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne Doug Wright - tagadáshoz.
figyelmeztetés: NC-17; megrázó tartalom és vulgaritás
megjegyzés: A novellát a Sade márki játékai (Quills) c. film ihlette. Lehet, hogy aki nem látta a filmet, az nem érti majd teljesen a tartalmat. A lényeg azonban változatlan. Sade márki szól most pennámon át…; Sade márki - Geoffrey Rush | Coulmier abbé - Joaquin Phoenix | Madeleine - Kate Winslet


Jól figyelj, nyájas olvasó, mert olyan mese tárul most eléd, mit tőlem soha nem vártál! Elvétve akadnak benne csak szajhák, bár vér sok folyik majd, és a világ undora az, ami visszaköszön rád. Meglesz benne azonban most az igaz szépség is, mely nem csak a vérbő húsról szól. De azért arról is.

Charenton-i lakosztályom hideg kövéről, az emésztő magányból, kifosztott szobámból, és pőre testem vacogásából az Ő kedves, szomorú tekintete rántott ki. A lányka tekintete, kinek ajkai a rózsa szirmát hazudtolták, s kinek keblei úgy dagadtak, mint a kenyér tésztája a jó pék kezei alatt. Szomjazott egy utolsó kis történet után, mielőtt még a mi jó abbénk elküldi Őt máshová, valahová messze. Hibáztatnom nem lehetett Jézus buzgó kis rajongóját, csak védeni akarta ezt a drága gyermeket iszonytató önmagamtól, és azoktól a körülményektől, melyek akkortájt fellelhetőek voltak a házban. Élükön a képmutató, az ágyban komoly problémákkal küzdő Dr. Royer-Collard-dal, aki úgy gondolta, ha el akarja titkolni, mennyire egy nyomorult alak, akkor el kell hallgattatnia azt az embert, aki szót emel az ilyen hitszegő nyavalyásokkal szemben: jómagamat. Éppen ezért vagyok most nyelvhíján, vértől tocsogó szájjal, s vetem le soraimat saját ürülékemmel a falra. Minden egyebet elvettek tőlem, de legyőzni nem tudnak. Írásaim páratlanok, szereplőimmel azonban telis-tele van ez a sáros gömb, amit egyesek előszeretettel hívnak Földanyának. És ha már az anyáknál tartunk, ne álljunk meg itt! Haladjunk tovább egészen a női nemig, és térjünk vissza az egyik, ha nem a legnemesebb példányához: Madeleine-hez. A történetemet akarta hallani tehát, utolsó nagy mesémet, amelytől az angyalok sírva fakadnak, és a szenteknek lélegzete bennakad. Szomszédjaimon, a ház megannyi bolondján át suttogtam történetem a leányka fülébe, hogy Ő papírra vethesse, amint azt az abbé tanította neki. Ám az őrület elszabadult a házban. Az egyik eszelős, aki a tüzet imádta, rágyújtott egy vad nótára, és perzselni kezdte saját ágyát, és bárkiét, akit csak ért. Ostoba, egyszerű lények mind. Amilyen felfordulást csaptak, még az épeszűek is megvesztek tőle, én azonban nem rájuk figyeltem. Az egyetlen, amit hallottam, Madeleine velőt rázó sikolya volt. Ezer lakattal és lánccal zárt ajtóm mögül nem volt menekvés, nem siethettem segíteni neki. Nem tudhattam, hogy az én mesém lesz az, ami lángra lobbantja az egyik tohonya őrült, Bouchon vágyát, és a lánykába olyan helyekre váj lyukat, ahol soha nem volt még azelőtt.

Ugyanígy álltam láncra verve, mint most, mikor az abbé a minap meglátogatott. Keresztényhez nem illő dühvel rontott nekem, és hibáztatott a féleszű gyilkos helyett. Hisz én lázítottam - mondotta Ő. Pedig Madeleine volt az, aki szomjazta mesémet, Madeleine volt az, aki ilyen kísértésbe vitt, és meglett a böjt számára. Bár elhinném ezt én magam is! Bár arra gondolnék, hogy egy eleven lányka és egy agyavesztett disznó hibája volt csupán, no és az impotens orvosé!

Az abbé szerette Őt, de meghágni már puhány volt. Isten megkötözte a farkát, azt hiszem, ezért nem tudott mit felajánlani az éhes kis teremtménynek. És így a végem felé mindezért mégsem vagyok olyan nagyon bús. Szinte hálát adok! Szűzen halt meg Madeleine, érintetlenül. Hisz talán mindennél fájóbb lett volna, ha nem én szakajtom le virágját. Ám én sem voltam rá képes. Édes testét tisztesen temetik majd el, lelke pedig örök békére lel, a bolondok sikolya nem ér fel a Mennyekig. Már ha létezik ilyen hely. Ha létezik, biztos vagyok benne, Ő most onnan figyeli ezt a szánalmas alakot, engem, aki szart ken a falra annak ellenére, hogy nincs már egy szobalány se, ki kijuttatná művét a világba. Meglehet, talán mégse talál szánalmasnak. Talán megértően figyel, és vár már rám odafent. Így mindennek végén, akarok ebben hinni. Olyas helyben, ahol nincs sár, kosz, vér és húgy. Ahol nem érzem a test súlyát és emésztő fájdalmait. Ahol nem írhatom le rémségesen zseniális történeteimet, mert nem volna miről.

Madeleine. Köszönöm a csókjaidat, az édes szavaidat, a lelkes fiatalságod, a fürtjeid finom illatát, a cinkos kacajodat, örök szomjúságod, és hogy talán szerettél egy kicsit. Én Téged végtelenül szerettelek, bárhogyan csalódik most bennem nyájas olvasóm…
Zárom soraim eme nagy csattanóval. De Sade meséje véget ért.

Franz Joseph naplója

penna kézbevétele és letétele: 2006. április
jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Kunze - tagadáshoz.
figyelmeztetés: PG
megjegyzés: ezt a novellát a Madách Színház rendezőasszisztensi pályázatának második fordulójára írtam; Ferenc József - Bereczki Zoltán | Elisabeth - Janza Kata | Rudolf - Dolhai Attila | a Halál - Szabó P. Szilveszter


Viribus unitis

Ezen első szavak naplóm lapjaira vetve 1853 augusztusában.

Már régen elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni. Annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy még én magam sem tudom követni őket. A legnagyobb probléma pedig az, hogy nem oszthatom meg mindegyiket azokkal, akik körülöttem élnek. Nem is tartozik rájuk, ám nem is szívesen mondanám el nekik.

A mai napon a kihallgatóterembe hoztak egy magyar nemesasszonyt. Elébem vonszolták, a fia életéért könyörgött. Mélyen a szemébe néztem, ezt nem lett volna szabad. Elutasítottam a kérését, nem tehettem mást. Azonban a tekintetét soha nem felejtem el. Valójában Ő az oka annak, hogy ezen a napon tollat ragadtam és írásba kezdtem. Kinek mondhatnám el, mily fájdalom volt kimondanom azt az egyetlen szót, amellyel egy embert taszítottam a halálba? Meg kellett tennem, ezt kívánta az államérdek. Mit szívem diktál, meg nem hallhatom.
Egy császárnak mindennél előrébbvaló kell, hogy legyen a birodalma. Ha ez az egy nem szenved, talán több másik szenvedett volna. Annak az anyának a halál volt a szavam, a többi számára az élet.
Jól döntöttem. Nem kell, hogy furdaljon a lelkiismeret. Nem kéne…

* * *

Szerelmes vagyok. Mennyei érzés. Elisabeth-nek hívják, Heléne mellett a másik első rangú unokatestvérem.
Ahogy megláttam a bálon, tudtam, hogy nem kell soha senki más, csakis Ő. Igazság szerint Heléne volt az, akit nekem szántak, ám nem az égiek. Anyáink dühösek, nem így képzelték el, a terveik dugába dőltek. A legtöbbször ez a sorsa a jól kitalált és előre meggyártott tervek. Főleg, ha szerelemről van szó. Ez pedig az.
Csak Vele táncoltam egész este. Nem bírtam betelni a szépségével és még most sem bírok.
Elvonultunk a tömegtől, és nekiajándékoztam a láncomat a szerelem zálogául. Őszintén megvallottam neki az érzéseimet, mindegyiket. Soha, senki előtt nem nyíltam meg még így.
Tartok tőle, hogy nem mindig érzi majd jól magát mellettem, hogy a korlátok majd közénk állnak.  Ott az a sok átkos munka, ami széttiporhat minden álmot. Egy birodalom súlya nehezedik majd a vállunkra. Ezt nem mindenki bírja el. Azt felelte minderre, nem érdekli semmi más, csak én.
Bolondos egy dolog ez a szerelem. Minden igaz, amit eddig erről az érzésről hallottam. Az ember magára sem ismer, ahogyan a másik szemébe néz. Mintha kicserélték volna. Mintha sokkal jobb ember lenne.
Elisabeth-tel akarom leélni az életemet. Mindemen az övé. A vágyam, az álmom, a szívem.

* * *

Elisabeth és én megesküdtünk a bécsi Augustinus templomban. Hatalmas felhajtás volt, ahogyan várható volt. Láttam rajta, hogy zavarba jön tőle. Próbáltam minél többször elkapni a tekintetét és megnyugtatni. Sikerült.
Ahogy kimondta az igent, szívem repesett, lelkem szárnyra kapott. Az én számból szinte kiszakadt a szó, nem bírtam volna magamban tartani. Ám mindeközben furcsa, baljós érzés lett rajtam úrrá. Nem tudnám megmondani, mi volt az. Mintha egy rettentő árnyék szállt volna a templomra. Lehet, hogy csak képzelődtem.

A bál kifejezetten kellemetlen volt. Ha nincs ott Elisabeth, szó nélkül kisétálok a teremből. A nemes urak és hölgyek úgy méregettek minket, mintha portékák lennénk, amelyeket megvenni készülnek. Sokan összesúgtak a legyezőik mögött, közben nem átallottak minket bámulni. Rémes egy népség.
Ahogy táncoltam hitvesemmel, hirtelen történt valami. Ismét valami megfoghatatlan, talán csak egy egyszerű képzelgés. A pillanat egy töredékére úgy éreztem, Elisabeth-et valami láthatatlan erő elragadja tőlem. Pedig a karomban tartottam, és egy szempillantásra sem engedtem el. Mégis erre a szinte nincs is időre mérföldek választottak el tőle. Nem tudom, pusztán én vetítettem-e ki rá az érzéseimet, mindenesetre a szemében a saját értetlenségemet és félelmemet láttam. Gyáva voltam rákérdezni.
Talán a nászéjszakánkat is mindezek befolyásolták. Főként a bámészkodó népség. Elisabeth átölelt ugyan, de nem teljes odaadással. Szinte alig.
Mikor teljesen magunkra maradtunk, azt hittem, már minden rendben lesz. Nem így történt. Most Vele kéne lennem, én azonban megkíméltem Őt a násztól. Hogyan tehettem volna meg, mikor láttam, hogy fél? Nem, ez nem egyszerű félelem volt. Megértem Őt. Az embert ilyesmire kényszeríteni nem lehet, márpedig Ők ezt tették. Lefogadom, holnap számon kérik majd, beteljesült-e a nász. Hiszen ez feltétele a trónörökös születésének.
Jól cselekedtem. Bűn lett volna Őt olyasmire kényszerítenem, ami rosszul esik neki. Ilyen körülmények közt amúgy sem termékenyült volna meg, ebben biztos vagyok.
Inkább eljöttem és megkértem, pihenje ki magát, hogy friss legyen holnapra. Most én is aludni térek.

* * *

Ostoba vagyok. Még alig telt el egy nap a házasságunkból és én máris magamra haragítottam.
Elárultam anyámnak ma reggel, hogy nem teljesült be a nászunk. Ő nem szólt erre semmit, úgy tűnt, nem érdekli, majd felébresztette Elisabeth-et és a szemére hányta, ám nem csak ezt, hanem minden mást is. Nem tartja Őt méltónak hozzám. Arra törekszik, hogy beleverje Sissibe az etikettet, hogy igazi úri hölgy legyen. Igaza van, hiszen egy császárnénak példát kell adnia.
A feleségem úgy érzi, cserbenhagytam. Szívem szerint mellé állnék, ám az eszem azt súgja, anyámra kell hallgatnom. Lehet, hogy néhány év távlatában kedvezőbb lenne a feleségem pártját fogni és nem hagyni, hogy anyám parancsoljon neki, azonban úgy vélem, egyszer még hálásak leszünk neki mindezért.
Kemény asszony és határozott a stílusa, csak meg kell szokni, ennyi az egész. Nekem már sikerült.

* * *

Szörnyen kevés az idő, amit Sissivel tölthetek. Ritkán térek csak haza, ilyenkor forrón átölel, én pedig azt kívánom, bár soha többé ne kéne elmennem. Mintha ezekben a pillanatokban halmozódna fel minden külön töltött perc… óra… nap…
Kötelességem a népemet szolgálni, és titkolni az érzéseimet. Csak ez a toll és ezek a lapok mesélhetnének róluk. Ám nem teszik, hű és igaz barátok, köszönet érte!

* * *

Gyermekünk lesz. Ha csak rágondolok, máris minden könnyebb. Persze, még több hónap van a világra jöttéig, de jól tudom, milyen gyorsan pereg az idő. Alig kapok majd észbe, és már a karomban tartom.

* * *

Megszületett Sophie. Édesanyámról kapta a nevét. Gyönyörű kislány.
Sissinek nem tetszik, hogy az anyám gondoskodik a neveltetéséről. Pedig prímán bánik a gyermekekkel, én nyugodt szívvel rábízom. Egyébként is fölöslegesnek tartom a harcot a mamával. Van így is elég gond. Elisabeth nem képes rá, hogy a józan eszére hallgasson. Bár néha úgy tűnik, neki az esze sem azt diktálja, amit kéne. Túl szabad.
Nem tudom, meddig bírom még elviselni a folytonos harcot, ami anyám és Elisabeth közt zajlik. Természetesen mindkettő elvárja, hogy mellé álljak, ám egyikük sem gondol bele egy percig sem, mennyire nehéz ez. Hogyan választhatnék a nő között, aki az életemet adta és a nő között, aki éltet?

* * *

Elisabeth ismét várandós. Végre megint boldognak látom. Az állapota pedig még szebbé teszi. Egyszerűen virágzik. És oly könnyű, hogy így mellettem áll.

* * *

Régen írtam már. Ezer volt a dolgom, és még több a mondanivalóm, csak az érkezésem az elmondásukra kevés.

Megszületett a második leányom, az első pedig halott…
Kérleltem Sissit, hogy jöjjön el velem Budára, mert jól tudtam, mennyire szeretik Őt a magyarok. Úgy gondoltam, jót tesz majd a politikának. Kijelentette, hogy csak akkor hajlandó velem tartani, ha visszük a gyerekeket is. Beleegyeztem, ezzel életem egyik legnagyobb hibáját elkövetve.
Megbetegedtek, Sophienak nagyon magas láza volt, nem is élte túl.
Még most sem bírom elhinni. Elisabeth sem. Napok óta úgy jár-kel, mint aki csak félig él. Nem tudom, mikor lesz képes túltenni magát rajta.
Nekem legalább ott van az ezer teendő. Elfoglalom magam, nincsen időm a gyászra, nem merülhetek el benne. Az iszonytató érzés viszont mindig bennem dübörög, és ismét fölénk nőtt az a bizonyos árnyék…

Nyugodj békében, édes Sophie!

* * *

Sissi terhes, de nem boldog. Néha úgy tűnik, mintha rejtegetné az egyre növekvő hasát. Talán fél tőle, hogy megint elveszíthet egy kicsit. Szegény drágám…
Borzalmas a helyzet. Úgy érzem, minden egyes lépésem hibás. És nem csak én gondolom így. Folyton visszahallom, nem csak az udvarban, mindenütt ezt beszélik. Nem tudok eleget tenni a kötelességeimnek, és ahogyan ez a gondolat nyomaszt, újabb hibákat követek el. Reménykedem azért még valamilyen csodában…

* * *

Fiam született, Rudolfnak hívják. Nem volt könnyű a szülés, Sissi hallucinált közben. Lázadásról beszélt, vörös zászlókról, és a fiunkról. A későbbiekben nem faggattam erről, talán nem is emlékszik már rá.
Édesanyám Rudolfot is gondjaiba vette. Jó nevelést fog kapni, még ha Elisabeth kételkedik is ebben.

* * *

Az imént felkerestem a feleségemet. Jó lett volna a fárasztó nap után a karjaiban álomba szenderülni.
Bekopogtam hozzá, és már szinte könyörögtem, hogy nyisson ajtót, öleljen magához és vigyázzon rám. Hosszú percek multán kikiabált, hogy menjek az anyámhoz, ha olyan fontos nekem. Ha fontosabb nála. Nem értettem, mi lelte hirtelen. Kiderült, Rudolf miatt haragszik, amiért káplárokra bíztuk. Végre ajtót nyitott nekem, bár ne tette volna. A szemei villámokat szórtak, amikor egy pillanatra rám emelte a tekintetét.
A kezembe nyomott egy papírost. Ultimátumot fogalmazott.  Maga akar gondoskodni a gyermekei neveltetéséről. Ha nem akarom elveszíteni, teljesítenem kell.
Magára hagytam. Legalábbis ebben reménykedek… Őrültségnek hangozhat, de úgy éreztem, van valaki a szobában rajtunk kívül. Mégsem rágalmazhatom meg a feleségemet, hogy bújtat előlem valakit. Igazából nem is hallottam, vagy láttam semmi szokatlant, egyszerűen csak éreztem. Jó ég, féltékeny vagyok! Nevetséges vagy, Franz, egyszerűen nevetséges. Mégis miért csalna meg és egyáltalán kivel? Badarság az egész…

Most azon tűnődöm, mitévő legyek.
Nincsen sok választásom. Ha elhagyna, abba belehalnék. Semmi nem ér annyit, mint Ő.
A kormányzás az csak színház. Ott nincsen valós érzelem, csak a realitás. Itt és most azonban nincsen helye. Sissi többet ér nekem, mint az egész birodalom. Önzőnek tűnhetek, talán az is vagyok. Nem akarom Őt elveszíteni.
Megerednek a könnyeim e sorokat írva. Nem bírnám elviselni, ha Sissi nem állna többé mellettem. Ha nem őrködne az életemen. Bármit megteszek, amit csak kér. Legyőzött…

* * *

A budai Mátyás templomban a fejemre helyezték a szent koronát. Immáron nem csak osztrák császár, magyar király is vagyok. Sissi pedig Ausztria császárnéja és Magyarország királynője. Mindenki azt mondja, fejedelmi pár vagyunk. Anyámat és holdudvarát kivéve.

* * *

Megbocsájthatatlan bűnt követtem el. Megcsaltam a feleségemet, és ha ez nem volna elég, most miattam beteg.
Annyira elhidegültünk egymástól az utóbbi időben, az a lány pedig olyan őrjítő, olyan kívánatos volt. A magamévá tettem, mint valami kiéhezett ragadozó, egy vadállat.
Vétettem a házasság szentsége ellen, ám Sissi minderről mit sem tudott, míg én ostoba az ágyamba nem vittem, és meg nem fertőztem azzal a kórral, amelyet az ismeretlen hölgytől kaptam el.
Mocsokba rántottam Őt. Egy olyan bűnért bűnhődik, amit én követtem el ellene.

Anyám meg csak fölényesen mosolyog mindenen, mert „Ő megmondta, hogy ez lesz a vége, Ő mindig is ellenezte ezt a frigyet.” Esküszöm, örül Sissi betegségének. Vége, elegem van, nem bírom tovább. Megyek, és most azonnal beolvasok neki. Hadd tudja meg végre, mit gondolok róla! Nem tűröm többé, hogy viszályt szítson köztem és a hitvesem közt. Nem érdekel, bármit mond, többé nem hagyom magam és a feleségemet sem megalázni, sem a sárba tiporni. Ugyan Tőle kaptam életemet és trónomat is, nincsen joga ezt művelni velem. Eddig próbáltam magammal elhitetni, hogy Ő csak jót akar, ám rá kellett jönnöm, örvend, ha árt.
Abbahagyja intrikáit, és belenyugszik, hogy bármit tesz, én Sissihez tartozom. Nem tűrök ellentmondást.

* * *

Fogalmam sincs róla, merre járhat éppen a feleségem. Állandóan úton van, én meg csak írom a leveleket, és pusztán remélni merem, hogy eljutnak hozzá és olvassa őket. Néha felel, de nem bánik valami bőkezűen a szavakkal. Remélem, jól van, és nem hagyja, hogy betegsége eluralkodjon rajta! Szép nap lesz, ha arcát újra láthatom.
Mama meghalt. Annyira egyedül vagyok. Ének óta a magány az egyetlen igazi társam. Hatalmas szükségem lenne Rád, Sissi…
Rudolf már elmúlt 25 éves, és mit sem tudok róla. Kétes emberekkel barátkozik, és kényes úton jár. Nincsen erőm hozzá, hogy megfékezzem, nem vagyok képes hatni rá. Gyere haza, Sissi!

* * *

A fiam elárult. A hátam mögött szövetkezett. Összeesküdött ellenem néhány lázadóval. Mit szólhatnék mindehhez? Soha nem feltételeztem volna róla ilyesmit. Tisztában vagyok vele, hogy nem voltam példás és odaadó apa. Sajnálom, viszont ez akkor sem mentség. Az ember nem szúrhatja hátba az apját. Miféle ember az ilyen? Szégyen. Hatalmasat csalódtam benne. Hatalmasat csalódtam a világban. A feleségem pedig nincs itt, hogy oltalmat nyújtson, hogy megvigasztaljon, hogy átöleljen. Mintha nem is létezne már.
Lehet, hogy van valaki más. Már akkor is gyanús volt, mikor még viszonylag rendben mentek a dolgok. Rengetegszer elvonult írni. Lázasan körmölte a sorokat, amelyekből egy szót sem ismerek. Nem mutatta meg őket soha. Talán azért, mert Neki szánta? Annak a másik férfinak? Sokszor, ahogyan rám nézett, mintha az esze egészen máshol járt volna. Talán Ő járt a fejében? De ki lehet az? Ki az a nyomorult gazember, aki elvette tőlem?

Állj! Túl sokat kombinálok. Honnan veszem, hogy lenne bárkije is? Senki nem hibáztatható azért, mert elhagyott, csakis én magam.
Eszem: elhagyott Téged, Franz, elüldözték a korlátokat körülötted, a parancsolgatás, a rabság. Nem arról van szó, hogy nem szeret. Mi sem állna köztetek, ha nem volnál császár.
Szívem: van valakije. Ugyanaz, akit az ultimátum átadásakor rejtegetett a szobájában, ugyanaz, akinek verseket írt és ugyanaz, aki most kárpótolni próbálja egy ilyen mihaszna férjért…

* * *

Rudolf meghalt. Öngyilkos lett. A felesége már csak nyűg volt a vállán. Az anyja nem állt mellette az utóbbi időben, az apja soha. Bocsáss meg, drága fiam!

Nyugodj békében!

* * *

Sissi ma éjszaka végre hajlandó találkozni velem.

* * *

Találkoztunk. Ahogy ott állt a holdfényben, gyönyörűbb volt, mint bármikor. Elterveztem, hogy tartani fogom magamat, nem borulok rögtön térdre előtt, és kezdek el rimánkodni. Azonban ez az elhatározásom is a tervek leggyakoribb sorsára jutott…
Kérleltem, hogy jöjjön haza. Remegve könyörögtem. Elmondtam neki, mennyire szeretem. Hogy összetartozunk, hogy közös a sorsunk, hogy én ezt még mindig így gondolom.
Mi olyan nehéz ebben? Az lenne a feladatunk, hogy vigyázzunk egymásra. Mint régen. Együtt megöregedni, békében élni.
Ha csak egyszer megpróbálná az én szememmel nézni a világot, talán megértene. Tudom, Ő heves természetű és szabadságra vágyik. Nem is Ő lenne, ha egy percig is nyugton tudna maradni. Én így szeretem.
Elsápadt bennünk a fény. De miért kellett így lennie? A magány az nem segít. Mi haszna van abból, ha eldob magától? Régen szeretett. Tudom, hogy szeretett és a szemében még ma is látok egy aprócska szikrát abból az egykori lángból. Még sikerülhetne ismét tűzzé csiholni. Ám ehhez két ember kell, én egymagam kevés vagyok.
Eltaszított magától. Nem adom fel! Harcolok érte, amíg csak jártányi erő van bennem. Rá fog jönni, hogy mellettem van a helye.

* * *

Rettentő álmot láttam. A legijesztőbb talán az volt benne, hogy annyira valóságosnak tűnt…
Egy ócska hajó fedélzetén voltam, amely a tenger közepén hánykódott. Úgy dobálták a bőszült tajtékok, mintha bármelyik pillanatban felborulhatna.
Egy őrült a cselszövő sátáni kacaja közepette tűzre vetett néhány szerencsétlent. Ismerősek voltak. Az az eszement üvöltött is szörnyű tette közben, a nép zsivajától azonban alig hallottam, mit. Egyetlen egyet tudtam tisztán kivenni, a saját nevemet. Mikor megszólított, a hajó megrázkódott és egy férfi állt elém.
Ő volt a hajó kapitánya. Kérdezősködni, faggatni kezdtem, miféle hely ez és mit keresek én itt. Azt felelte, nem tudhatja, hiszen ez csak az én rémálmom…
Minden teljesen szürreális volt, mégis rémisztően igazi. És mivel a valóságnak hittem ezt az iszonyatos képzelgést, megrémültem, hogy a feleségemet nem látom sehol. Felmerült bennem a borzalmas gondolat, hogy talán Ő volt az egyik nő, akit tűzbe vetettek. Kiszakadt belőlem a kérdés: hol van a császárné?
A süllyedő hajó kapitánya így felelt: Enyém Elisabeth…
Téboly az egész. Valóban megjelent volna álmomban az a férfi, aki elragadta tőlem a nejemet?
Én mérhetetlenül ostoba, vitába kezdtem Vele, kié Sissi. Érveket sorakoztattam fel, Ő mindannyiszor visszavágott. Világossá vált számomra, hogy a félelmem nem volt alaptalan: viszonyuk van. Próbáltam elbizonytalanítani, próbáltam megfélemlíteni, azonban erre az alakra semmi nem volt hatással. Magabiztosan állt a metsző szélben a hánykolódó hajón, én pedig egyre gyengébbnek és egyre tehetetlenebbnek éreztem magamat.
Azt állította, Ő szabaddá tette és széttöri majd a láncát. A szívem ekkor megszakadni készült, és szám hiába ontotta a szavakat és tett felelőtlen ígéreteket, hogy én leszek az, aki mindezeket megteszi, aki megmenti Őt. Jól tudtam, hogy elvesztettem, hiszen ez a férfi pont azt adja neki, amire vágyik, és amit én soha nem adhatok meg… A szabadságot.
Hirtelen összeszorult a torkom, mikor az őrült egy éles tárgyat rántott elő, ez a sötét alak pedig intett neki, parancsot adva olyasvalamire, amiről fogalmam sincs. Annyit tudok biztosan, hogy az, akit ekkor féltettem, nem én voltam, hanem Sissi. Ráparancsoltam, hogy azonnal dobja el a fegyvert. Rám se hederített.
Az árnyékkapitány győzedelmesen beleüvöltötte feleségem nevét a semmibe. A hajó őrült morajjal süllyedt tovább. Hevesen dobogó szívvel kiáltottam ki magam is a légbe: Elisabeth! Mintha ezzel segíthetnék rajta, bár a remény már csak halványan pislákolt bennem.
Még egy utolsó pillantást vetettem a cövekként a kormánykerék mögött álló fekete alakra, majd a mélybe zuhantam…

* * *

Annyi év után ma rád akadtam, kedves Naplóm. Visszaolvastam a régi gondolataimat, a vágyakat, az érzéseket. Különös ennyi év távlatában.
A férfi, akit abban a régi álomban láttam, a minap megjelent előttem. Kinéztem szobám ablakán, Ő pedig az udvaron állott. Egyetlen pillanat volt csupán, de biztos vagyok benne, hogy Ő volt az. Jól emlékszem rá. Nem tudnám megmagyarázni, nem is akarom.

Utolsó bejegyzésemet követően nem sokkal a feleségem meghalt. Egy olasz anarchista, Luigi Lucheni gyilkolta meg Genfben. Szíven szúrta egy hegyes tőrrel.
Reméltem, hogy hamar követem Őt. Most itt ülök 86 évesen, 18 évvel a tragédia után és már csak abban reménykedem, hogy nem kell megélnem két leányom halálát is.

Légy hozzám kegyes, jó Halál, és jöjj el értem mielőbb!

Ezen utolsó szavaim naplómba lejegyezve Bécsben, 1916. november 21-én.

Molina, a lökött köcsög

penna kézbevétele és letétele: 2006. március 24.
jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a John Kander - Fred Ebb - Fodor Ákos - tagadáshoz.
figyelmeztetés: PG-13; slash; tartalmazhat olyan részeket, amik megbotránkoztatóak; a mű mély érzelmeket tár fel, megrendítő lehet
megjegyzés: A Molina sorozat legfőbb darabja, a Pókasszony csókja c. musical teljes története egy lökött köcsög szemszögéből; ezt a novellát a Madách Színház rendezőasszisztensi pályázatára írtam, és holtversenyben végeztem az első helyen egy másik sráccal, így második fordulóra is sor került;  Molina - Bereczki Zoltán | Valentin - Földes Tamás


„57884-es számú fogoly. Neve: Luis Alberto Molina, 27 éves. Szexuális zaklatás, kiskorú megrontása. Tetten érték. Nyolc évre ítélték…”

A becsületes nevem Luis Alberto Molina, de mindenki csak Molinának hív. Kirakatrendező voltam a Montoyánál. Kiválóan végeztem a munkámat. Egyetlen egy próbababát sem hagytam szép és divatos ruha nélkül. Jól ment az üzlet. De nem csak az üzlet…
Úgy éreztem, Gabriel gyengéd érzelmeket táplál irántam, hogy sínen vagyok nála. Sokat beszélgettünk. Igaz, legtöbbször csak én fecsegtem. Pincér volt. Mindig kedves hozzám és mindig mosolygott. Igen, mosolygott, pont úgy, ahogy az a fiú is…
Nem gondoltam, hogy gyerek még. Nem ismertem előtte. Csábosan nézett felém, aztán besétált abba a mosdóba. Én meg utána. Végigsimítottam a hátán, Ő meg ismét rám mosolygott. Nagyon örültem. Nem sokan mosolyognak rám, inkább fintorognak. Ő meg olyan kedvesen nézett, és olyan szép cseresznye ajkai voltak… Ki gondolta, hogy ilyen fiatal?
Mire észbe kaptam, már hurcoltak is el a börtönbe. „Kiskorú megrontásának vétke miatt!” - mondták. Még anyától sem köszönhettem el. Szegény, szegény mama…

Azt hittem, végem van. Hogy pár nap alatt belehalok a bezártságba. A szobámban csupán néhány dolog volt, köztük egy vaságy, egy mosdókagyló, egy edény és egy kübli.
Undorodtam nem csak magától a helytől, a rozsdás rácsoktól és a dohszagú kövektől, hanem a személyzettől is…
Az őrök néhány napig csak be-benéztek a cellámba. Ilyenkor felkuporodtam az ágyamra és próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat. Egy napon aztán az egyik bejött, megmarkolta a hajamat, hátrafeszítette a fejemet és fenyegetőzni kezdett, hogy nagyon megbánom, ha nem teszek a kedvére. Mit tehettem volna? Elé térdeltem és csináltam, amit mondott.
Hatalmas elkeseredettségemben nem tettem mást, minthogy hagytam magamat. Néha ketten jöttek, egyszer még hárman is és mind ugyanazt akarták: vagy a számat, vagy a fenekemet. Szó nélkül odatartottam nekik bármelyiket, csak ne bántsanak.
Hetek teltek el, mire rádöbbentem, hogy valamelyest javíthatok a helyzetemen, ha kihasználom a képességeimet.
- Hé! Te! Igen, Te!
Az éppen ügyeletes őr a rácsomhoz sétált.
- Van egy ajánlatom. Ha hoztok nekem pár dolgot, amit kérek… Apróságokról van szó! Szóval akkor én önként is megteszem, amit szeretnél… vagy amit szeretnétek. Nem bánjátok meg. - elővettem a legkihívóbb énemet, és aznap szebben sminkeltem ki magamat, mint máskor. A szeme lángolni kezdett a vágytól, én meg csak elégedetten mosolyogtam rá. Tudtam, elértem a célomat.
Már másnap kaptam néhány csodaszép kendőt. Nagyon feldobta azt a sivár cellát. Életemben nem gondoltam volna, hogy néhány vacak rongy ennyi örömet okozhat.
Így még az őrökkel töltött pásztorpercek is – bár óráknak tűntek – kellemesebbek voltak. Nem ütöttek meg és nem is voltak olyan durvák. Tiszta haszon.
Mikor már teljesen nyeregben éreztem magam, elérkezettnek láttam az időt, hogy nagyobb dolgokat is kérjek.
- Ha nem olyan nagy gond… Kéne egy nagyobb fajta kép Auroráról. – suttogtam oda a kettesszámú őrnek a rácsaimat fogva.
- Hogy kiről?
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Létezik tehát a földön olyasvalaki, aki nem ismeri az elragadó, gyönyörű és csodás Aurorát? Képtelenség. Ő minden idők legnagyobb dívája, a mozivászon koronázatlan királynője.
Elmagyaráztam ennek a műveletlen senkiházinak, kiről is van szó. Igazából szerintem csak annyi jutott el az agyáig, hogy valami híres színésznőcskéről kéne nekem egy kép. A magasztos szavak az egyik fülén be, a másikon ki. Nem foglalkoztam vele. A lényeg az volt, hogy teljesüljön a kívánságom.
Egy hét múlva Aurora már az ágyam fölött tündökölt. Miután megkaptam, órákon keresztül csak néztem Őt. Nem bírtam betelni a látványával.
Ő adott erőt az elkövetkező bő két évhez. Olykor beraktak hozzám valakit cellatársnak, de mind egy szálig hatalmas barom volt. Az egyik folyton rám mászott, és éjszakánként a fülembe lihegett, míg egy másiknak az volt a legfőbb mulatsága, hogy óránként leköpött. Szerencse, hogy hamar elvitték Őket.
Vágytam ugyan a társaságra, azonban koránt sem ilyenre. Beszélgettem is néha a szomszédos cellák lakóival, volt köztük néhány normálisabb egyed.
Aztán jött Ő…

„16115-ös számú fogoly. Neve: Valentin Arechipaz, 37 éves. Július 7-én tartóztatták le egy metróállomáson. Tetten érték, amint hamis úti okmányokat adott át politikai menekülteknek. A gyanúsított feltehetően egy terrorista csoport kulcsfontosságú tagja. A foglyot az állami fegyházba szállították, ahol a kormány ítéletére vár.”

Belökték a cellámba. Csúnyán összeverték. Letörölgettem a sebeit vizes ruhával, és ahogy lassan lemostam a vért, láthattam végre az arcát. Olyan nyugalom és elégedettség lett rajtam úrrá, amilyet már nagyon régen éreztem.
Két nap múltán végre kinyitotta a szemét. Egyszeriben nagyon izgatott lettem, és nekiálltam csacsogni. Bemutatkoztam neki, majd örvendeztem egy sort, mennyire klassz, hogy lakótársak leszünk. Boldogságom hamar lelohadt, mikor felemelte a hangját és csendre intett. Ezután még halkan próbálkoztam beszélgetni Vele, de nem hagyta. Befordult a fal felé és részéről befejezettnek tekintette a társalgást. Összeszorult a szívem. A fal mellé kucorodtam az ágyamon és némán figyeltem Őt.

Teltek a napok, én pedig számtalan próbálkozást tettem rá, hogy közel kerüljek hozzá. Nem pont testileg. Az is elég lett volna, ha van egy kedves szava hozzám. Nem volt…
Mindennek tetejében egy határvonalat szabott.
- Az a Te térfeled, ez pedig az enyém!
Megfelezte a cellát, majd elégedetten leült az ágyára. Olyan volt, mintha fojtogatnának. De nem adtam fel. Cselhez folyamodtam. Előhozakodtam a mi kis közös küblinkkel, amit elég nehéz lenne mind a kettőnknek használnia ilyen határokkal. Neki is volt azonban sütnivalója: középre helyeztette…

Nekiálltam mesélni az én elbűvölő és utánozhatatlan Aurorámról. Gondoltam, a filmek csak érdeklik. A filmek mindenkit érdekelnek. Különösképpen, ha ez az Istennő játssza bennük a főszerepet. Aurora…

Az a nő maga a tökély. Mindig méltóságteljes, mindig szép, a bőre, mint a bársony, a hangja, mint száz madár. Ő egyben a nappal és az éjszaka. Minden.
Persze, tudom én, hogy ezek mind szerepek. De kell egy ilyen világ mindenkinek. Egy kis zug, ahová mindig elbújhat. Egy olyan hely, ahol csakis az történik, ami szívünk leghőbb vágya. Egy olyan hely, ahol minden a kedvünkre való, még a szomorúság vagy a szenvedés is. A képzelet birodalma, ami csak a miénk, amit senki és semmi nem vehet el tőlünk. Ha az életünk tönkremegy, ha úgy tűnik, a dolgok végleg elromlottak, ez a mentsvárunk.
Az én világom főszereplője pedig Aurora. Aki hol egy őrjítő bombázó, hol ünnepelt orosz színésznő, hol pedig… a Pókasszony…
Az egyetlen szerepe, amit nem szívesen idézek fel. Bevallom, félek Tőle. Még kicsi voltam, mikor először láttam. Az a nő maga a Halál. Eljön érted, elragad az életből egy puszta csókkal. Rémisztő az egész. Megborzongok, ha csak az eszembe jut. Olykor felsejlik álmomban. Közeledik felém, körülötte a hálója. Sötét van és hideg. Hozzám hajol, én meg a mélybe zuhanok…

Erről persze nem igazán beszéltem Valentinnak részletesen, csak egyszer említettem. Nem akartam, hogy még pipogyább alaknak tartson, mint egyébként.

Reménytelennek tűnő próbálkozásaimat, amiket a barátság elérésének érdekében tettem, olykor megzavarta egy-egy őr, aki esetleg kapott az alkalmon, ha az én mindig lepcses számon újfent kicsúszott olyasmi, aminek nem kellett volna. Máskor pedig kétes külsejű alakokat vonszoltak Valentin elé…
- Ismered?
- Még soha nem láttam. - felelte mindig, szinte oda se nézve.

Kérdezgettem néha arról, miért is van itt pontosan. Nem adott igazán bő válaszokat. Aztán visszakérdezett, és mikor elmeséltem a történetemet, csak fújtatva nevetett rajtam.
- Komolyan nem tudtam, hány éves!
De Ő csak nevetett és lenézően fintorgott.
Néha komolyan nem értettem, mi vonz benne. Miért akarom mindenáron magamhoz láncolni.

Éjjelente álmatlanul feküdtem, és hol Auroráról álmodoztam, hol hallgattam Valentin szuszogását. Olykor motyogott álmában. Néhányszor kivehető volt egy név: Marta. Csak mosolyogtam, ahányszor kimondta. Nyilván a kedvese. Szerencsés nő…

Egy napon a börtönigazgató magához hivatott. Ajánlatot tett nekem: ha minél több információt kiszedek Valentinból, teljesítik néhány kívánságomat. Kaphatok pl. filmes magazinokat.
Rábólintottam, azonban eszem ágában sem volt bármit is kiadni róla.
Sok idő telt el anélkül, hogy bármi érdemlegessel szolgáltam volna. Ezt persze hamar megelégelték. Fogták és a folyosóról az összes rabot egy cellába zárták. Azzal fenyegetőztek, hogy nem is engednek ki minket. Mindenki jól tudta, arra várnak, hogy Valentin megtörjön. Volt, aki rosszul lett, volt, aki már nem is ébredt föl. Valentin azonban hallgatott és én sem mondtam ki az egyetlen nevet, amit tudtam.
Mikor ráuntak erre a vallatási módszerre, kiengedtek minket.

Az újabb merénylet nem váratott magára sokáig.

Az igazgató a lelkemre kötötte, hogy a következő étkezésnél a kisebbik adagot vegyem magamhoz. A másik mérgezett volt.
Nem sok híja volt, hogy Valentin kapja. Rájött azonban, hogy valami nincsen rendben azzal, hogy nekiadom a nagyobbik adagot. Szörnyen féltem. Attól is, hogy esetleg neki lesz baja, de attól is, hogy nekem. Odanyomta az orrom alá a mérgezett ételt és várt. Próbáltam csacsogással elterelni a figyelmét, hiába. Kénytelen voltam megenni a mérgezett ételt.
Még nekiálltam mesélni neki egy kicsit az én Gabrielemről, aztán…
- Fura. Nem érzem jól magam. A gyomrom… Azt hiszem, lefekszem egy kicsit.
Nyugodtnak tűnhettem, ám korántsem voltam az. Miközben Ő az első barátnőjéről mesélt, én az ágyon összekuporodva remegtem.
Kisvártatva letérdeltem a földre összegörnyedve és könyörögtem Valentinnak, hogy hívjon valakit most azonnal. Azt hittem, belehalok a fájdalomba, ahogyan a hasam csikart…

Feküdtem a gyengélkedőn elernyedt testtel. Lassan belém folyt a tetemes mennyiségű narkotikum. Hallucinálni kezdtem. Mintha még az ápolók is énekeltek volna. Aztán hirtelen ott termett… anya.
Azt mondta, büszke rám. Hogy jó fiú vagyok, és soha nem hoztam rá szégyent. Hogy ne kínozzam magamat, nincsen miért. Drága anyukám… Az én legeslegjobb barátnőm. Megsimogatott és mosolyogva figyelt. Alakja halványodni kezdett, a szoba sötétjéből pedig kirajzolódott valami egészen más. Feljebb húzódtam az ágyon, ahogy közeledett felém… a Pókasszony. A gyomrom görcsbe rándult. Ez már nem a méreg hatása volt, hanem a félelemé. A szememben könnyek gyűltek. Ő pedig dalra fakadt. Iszonytató, csodás dalra. Győzködni próbált arról, hogy Ő csak jót akar nekem. Biztosított arról, hogy eljön, ha hívom Őt. Én nem akartam ezt! Ordítottam, üvöltöttem, hogy tűnjön el. Szólt még kicsit az a bódító dallam, majd egyre elhalkult, és ismét összefolyt a világ. Teljesen elkábultam.

Visszatértem a cellámba és Valentin most valahogy más lett. Nem volt velem olyan goromba, már nem ordított. Sőt, mesélni kezdett, miközben egy kis harapnivalón csámcsogott. Örömmel hallgattam ugyan, ám közben tartottam tőle, hogy ez az étel is mérgezett. Kértem, hogy egyen lassabban, de Ő csak beszélt és olyan részletekhez ért, amikről már nem szabadott tudnom. Ha én tudom, más is megtudhatja. Kiszedhetik belőlem, én gyenge vagyok, én nem bírom a kínzást.
Már éppen rászóltam volna, hogy hallgasson, amikor tartása meggörnyedt és eldobta a tálját. Odaléptem hozzá és csak figyeltem. Lestem minden rezdülését, hogy segíteni tudjak. Mégis sikerült megmérgezniük. Hasmenése támadt, gyorsan maga elé rángatta a takaróját. Tudtam, hogy így úgysem maradhat.
- Tisztába teszlek! - ajánlottam föl neki. Vonakodott először, de túl gyenge volt ahhoz, hogy igazán tiltakozzon. Lehúztam a nadrágját, hoztam vizet egy edényben, egy rongyot és lemostam róla a mocskot.
Nagyon kellemetlenül érezte magát. Szégyennek érezte, pedig nem volt az. Ugyan, édes Valentin…
- Ti meg mit csináltok? - lépett a rácsaink elé az egyik őr. Felpattantam és behúztam a függönyt.
- Mégis mit gondolsz? - kérdeztem vissza.
Motyogott valamit a rácsok mögül, majd továbbállt. Azt hitte, szeretkezünk.
- Nagy vagy, Molina… - nézett fel rám mosolyogva Valentin.
- Te is… - vigyorodtam el kajánul a nadrágja felé pillantva.
Fölsegítettem az ágyra.
- Kedves emebr vagy Te, Molina… - suttogta hálásan, majd álomba szenderült. Meghatottan takargattam be.
Az jutott eszembe, hogy ha lány lennék, most biztosan mellé feküdhetnék. Ha lány lennék, talán tetszenék neki. Ha lány lennék, meghálálná még, hogy tisztába tettem. Ha lány lennék…
Lánynak kell születni. Egy lánynak csodás a világ. Egy lányt körül rajonganak. Szép ékszerei vannak. Egy lányt virágözön lep el. Fürdővize báj és kéj…
Persze, mindenki azt kérdezi, miért akar nő lenni, aki férfinak született. Ezt csak az értheti, aki félreszületett. Aki kapott egy testet, amit nem érez magáénak. Egy testet, amibe be van zárva, beskatulyázták és nincsen kiút. Hiszen, ha az adott testhez szabott feltételeknek nem felel meg, akkor furcsa lesz és különc. Ilyen vagyok én is. Nem akarnék én feltűnő lenni, kirívó. Csak lány. De nem lehetek…

Az őrök mégis el akarták vinni Valentint, de egy kis hazugsággal elsimítottam a dolgokat.
A drága pedig lassan rendbejött és olyan kedves volt velem, mint még soha. Aztán egyszer arra kért, meséljek neki az egyik filmemről.
Kitárult előttem a világ és szárnyra kaptam. Előadtam neki a Szentpétervár lángjait. Kicsit pajkosan, kicsit mókásan. Tetszett neki, nagyon tetszett. A képzeletemben Aurora mellett, aki most Tatjanat, az orosz dívát alakította, én voltam a szolgalány, Valentin pedig a hősszerelmes. Mennyire jól állt neki ez a szerep, Istenem!?
Valentin is mesélt. Az Ő filmje koránt sem volt olyan romantikus, és olyan szép, mint az enyém. Az rideg volt és sivár. Az élete… A gyermekkora és a forradalom, amiben annyira hitt.

Az igazgató ismét magához hivatott. Odavezettetett egy telefonhoz, és azt mondta, felhívhatom az édesanyámat. Kapva kaptam az alkalmon, már tárcsáztam is. Mikor meghallottam a mama hangját, mindenem beleremegett a boldogságba. Halk volt, éreztem a hangján, hogy fáradt. Inkább beszéltem én. Megígértem neki, hogy olyan hamar meglátogatom, amilyen hamar csak tehetem. Fájdalmas volt elköszönni tőle, ám az időm lejárt. Az igazgató odalépett hozzám és azt mondta, holnap már otthon is lehetek, elengednek a jó magaviseletemért, csak neveket kér cserébe…
Az agyam lázas munkába kezdett… Hazudhatok. Találhatok ki néhány nevet. Hamisakat. Én is szabad leszek és Valentinnak sem esik bántódása. És láthatom anyát. És végre elszabadulhatok erről az iszonyatos helyről, ami már annyi ideje szolgál lakhelyemül.
Megegyeztünk hát, én meg vonultam is vissza a cellámba a jó hírrel együtt.

Valentin értesülvén szabadulásomról, közelebb lépett hozzám és arra kért, tegyek meg neki valamit odakint.
- Nem! Nem! Én nem akarok belekeveredni ebbe! – visszakoztam.
Arra hivatkoztam, hogy engem nem érdekelnek ezek a forradalmár dolgok, ez nem az én asztalom. Úgy tűnt, sikerül Őt eltántorítanom.
Néhány hosszú másodpercig csak némán néztem. Bármit feláldoznék érte. De tudom, nem lehet az enyém. Ha csak egy kicsit lehetne… Mindent megadnék.
Még közelebb húzódott és… azt mondta, le akar feküdni velem. Még mielőtt elmegyek.
Az egyik részem lángolt és borzongott, míg a másik megrémült. Végül ez utóbbi kerekedett felül. Kijelentettem, ha mindezt szánalomból teszi, abból nem kérek. Bizonygatta, hogy tényleg akarja.
Behúzta a függönyt, és végigsimított az arcomon. Mindenemet neki ajánlottam és Ő élt is mindenemmel. Az örömöm határtalan volt, ahogy a bódultságom is. Ahogy egymáshoz simultunk, nem érdekeltek a rácsok, sem a mamlasz őrök. Csak Ő, az én Valentinom. Izzadt, forró testünk lüktetett a vágytól, a csendet csak kéjes szuszogásunk zavarta meg. Boldog voltam… Igazán boldog.
Őt ölelve aludtam el, az Ő illatát szívva magamba. Végre megtaláltam a helyemet. Végre biztonságban voltam. Az Ő karjaiban… Édes Valentinom…

Másnap reggel, amint felkeltem, nekiálltam csomagolni. Magamra kaptam egy a külvilág számára is valamelyest elfogadható ruhát, aztán Valentinra néztem. Mondani akart valamit. Várt egy kicsit és lágyan szólt.
- Szeretném, ha átadnál egy üzenetet…
- Nem, nem…
Utasítottam vissza ismét. Tovább próbálkozott, mintha meg se hallotta volna a szavaimat.
- Hagyj békén, mert elárullak! – ordítottam rá végül magamból kikelve.
Kínos csend ült a cellára. Nem mertem a szemébe nézni. Arra vártam, hogy Ő lépjen valamit.
- Akkor csak azt ígérd meg, többé nem hagyod, hogy megalázzanak…
Alig hittem a fülemnek. Odafordultam hozzá. Ajkaink lágyan találkoztak… Ezért az egyetlen csókért odaadtam volna a lelkemet is. Életem talán legszebb pillanata volt.
- Mondd azt az üzenetet! – adtam meg magamat végül.
Valentin a fülemhez hajolt és belesúgta. Olyan egyszerűnek tűnt az egész. Néhány szó virágnyelven. Mi sem egyszerűbb, mint ezt átadni?
Elbúcsúztam Tőle, majd a kijáratnál odanyújtottam egy fecnit az igazgatónak néhány hamis névvel.
Elégedett sétáltam ki a Fal mögé. Elégedett… Ez erős kifejezés. Boldog voltam, hogy újra kint lehetek, ám fojtogatott a tudat, hogy Valentint talán már soha nem látom. Azonban azt ismételgettem magamban, hogy így kellett lennie. Így volt ez szép és varázslatos.

Az első utam haza vezetett, anyához. Semmit sem változott. Ölelgetett és csókolgatott, a szívemet pedig melegség járta át. Mégsem volt minden rendjén.
Felkerestem a régi munkahelyemet, a Montoyát. Más lett a stílus némileg, a kollegák viszont ugyanazok voltak. Ismét munkába állhattam volna, de nem bírtam koncentrálni.
Végső mentsvárként Gabrielhez rohantam, aki viszont ridegen visszautasított. Nem rázott meg annyira, mint gondoltam.
Az egyetlen reménysugár, amibe még kapaszkodhattam, az üzenet volt, amelyet Valentin rám bízott. Elmondtam mindent anyának és megkértem, hadd menjek le az utca másik felén álló fülkéhez. Tiltakozott, azt mondta, nem akar megint elveszíteni. Végül aztán rábólintott. Magamhoz öleltem és már rohantam is el.
Felhívtam Martat. A hangja nem volt kellemesnek, vagy szívélyesnek mondható, én mégis tolmácsoltam neki Valentin szavait, melyet Sas álnéven üzent: „Feltámadt Krisztus.” Marta köszönet helyett azt hajtogatta, nem érti, miről beszélek.
- Él, szereti magát! – tört ki belőlem.
- Hagyjon békén, én ebbe nem akarok belekeveredni! – förmedt rám.
- Én sem akartam.
Lecsaptam a kagylót és elrohantam. Láttam, hogy az utca túloldaláról figyelnek. Nem voltam elég gyors. Elkaptak, erőszakosan rángatni kezdtek, és a fejemre húztak egy zsákot.
Különös. Nem volt félelem bennem. Teljesen tiszta fejjel azon töprengtem, hogyan tovább. Egészen mostanáig…

Lekapják a fejemről a zsákot és elhangzik a megszokott mondat:
- Ismered?
- Még soha sem… - válaszolná Valentin a rácshoz bilincselve, ám észreveszi, kiről van szó. Ahogy a szemembe néz, már nem érdekel semmi. Már nem fáj semmi. Nyugodt vagyok.
Az igazgató fenyeget, hogy megöl, ha nem beszélek. Valentin azt mondja, tegyem, amit mondd! Bármit. Elmosolyodom, és fecsegni kezdek. Megkérem Valentint, hogy írjon majd anyának és Gabrielnek. És arra is, hogy ne vegye le rólam a szemét. Valentin szinte már könyörög, hogy mondjak valami érdemlegeset, amivel megmentem az életemet, Őt pedig tönkreteszem.
- Hát, nem lenne vicces, ha mindez igaz volna? – tárom szét a karomat szélesen mosolyogva. Hiszen ez az egész csak egy tragikus végű romantikus film. A nagyfőnök egyre idegesebb. Üvölt, hogy „szétélövi ezt a szaros buzit, ha nem beszél”.
- Szeretlek… - szólok áhítattal figyelve Valentint. Tudom, ez az utolsó szavam.
Hatalmas durranás és teljes sötétség…

Egyszerre aztán fény és csillogás. Csodaszép, hófehér, elegáns ruhában sétálok be egy színpadra. A közönségben ott ül anya, Gabriel, a börtönigazgató, az őrök, az én Valentinom… Mindenki. Tapsviharral köszöntenek, én pedig táncra perdülök, és dalolni kezdek.
A filmekről, az életemről… Arról, ki voltam egykor és kivé lettem, mikor megismertem Őt, Valentint. Aki csodálatosabb a legszebb filmnél is, mégis valóságos. Nem csak egy szép álomkép. Ő tényleg létezik. Én pedig ismerhettem. Ismerhetem Őt.
Odalép hozzám és eljátsszuk a Szentpétervár lángjait. Most azonban én vagyok az, akit a karjaiban tart. Valentin, az én hősszerelmesem. Annyira boldog vagyok…

Már szinte el is felejtem, hogy létezik, mikor elém áll… a Pókasszony. Lassú táncba kezdünk. Mélyen a szemébe nézek, a félelmemnek nyoma sincs. Felszegett fejjel, egyenes tartással lépek elé. Odahajolok hozzá és megcsókolom. Ezzel a filmemnek vége. Hallom, ahogy a közönség egy emberként énekli:

Úgy hívták, Molina...

Néha beszélsz álmodban

penna kézbevétele és letétele: 2006. január 27.
jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a John Kander - Fred Ebb - Fodor Ákos - tagadáshoz.
figyelmeztetés: PG; slash
megjegyzés: Ez a Molina sorozat első darabja. Muszáj írnom erről a kis tündérről! "Hé, hello! Itt Molina, a lökött köcsög!"; Molina - Bereczki Zoltán | Valentin - Földes Tamás


- Marta… ne…
Kinyitom a szemem és elnézek a sötétségbe, ahonnan a hangokat hallom. Valentin az, álmában beszél. Ahogy a szemem megszokja a fényviszonyokat, az alakja lassan kikörvonalazódik.
Olyan jó lenne átölelni és megnyugtatni. De nem hagyja. Bár, így álmában talán békésebb lenne. Nem! Nem használhatom ki…
Molina, Te neki csak egy kis köcsög vagy, semmi több.
Pedig olyan jóban lehetnénk. Tudom, hogy megtalálnánk a közös hangot. Ha engedné… Ha engednéd, drága Valentinom.
Hú, de borzongató ezt kimondani?!
Kicsit megmarkolom a párnámat, ahogy hallgatom a szuszogását és a motyogását. Néha teljesen értelmetlen, néha ki-kiszűrődik belőle egy-egy szó. A kedvesének a neve pl. egészen sokszor.
Áh, nem bírok aludni. Felülök az ágyban, és a falnak vetem a hátamat, úgy nézek tovább bele a sötétségbe. Próbálom ezt a helyzetet az egyik filmem valamelyik jelenetéhez párosítani, de nem megy. Hogy lehet ez? Létezik ilyen?
Mondjuk a filmjeimben soha nincs teljes sötétség és ilyen nagy csönd. Ott zene van, csillogás, esemény. Meg a káprázatos Aurora. Csodálatos egy nő…
Azonban felsejlik előttem a Pókasszony… Ő a sötétség. De még az Ő ruhája is csillog. Nem, nem, nem illik ide! Nem illhet ide! Nem akarom… el is felejtem gyorsan!
Fecseghetnékem van, Valentin meg itt horkol. Csudába… Mondjuk, ha ébren lenne, akkor meg csöndre intene. Néha nagyon fáj, ahogy hozzám szól, pedig már hozzászoktam ehhez a stílushoz. De Tőle fáj…

- Virrasztunk? Virrasztunk?
A szemem elé kapom a kezem, ahogy ez a nyomorult őr a szemembe világít a zseblámpájával, és ugyan nem látom, de lefogadom, hogy kajánul vigyorog a rácsok túloldaláról.
- Csak rémálmom volt… Levetkőztél benne.
- Te nyomorult kis buzi!
Már nyúl is a kulcsok után, hogy bejöjjön és megbüntessen, akaratlanul is összehúzom magam, és becsukom a szemem. Közben arra gondolok, hogy Valentin fel fog ébredni. Ezt nem akartam.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, mikor ez a senkiházi hirtelen elcsörtet. Biztosan észrevett valamit, ami érdekesebb most nálam.
Mosolyogva elterülök az ágyon, és teljesen beleburkolózom a paplanba. Valentin abbahagyta a motyogást. Most csendben szuszog. Édes.

A halál a cél

penna kézbevétele és letétele: 2005. június 29.
figyelmeztetés: PG
jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Shakespeare- vagy a Presgurvic - tagadáshoz.
megjegyzés: Számomra a Rómeó & Júlia c. musical inkább Mercutio & Tybalt volt, de a szó legslashtelenebb értelmében…; Tybalt - Szabó P. Szilveszter | Mercutio - Bereczki Zoltán


Két holt hever Verona főterén. A férfiak hőzöngenek, az asszonyok keservesen sírnak. Az egyik nemes véres ingben ül hátát a falnak vetve, a másik mozdulatlan fekszik a földön…
- Tybalt?
- Mit akarsz?
- Még halálodban sem vagy valami kedves…
- Mi okom lenne annak lenni?
- Kettőnk közül nem én öltem meg a másikat.
- Az én célom Rómeó volt.
- És végül Te lettél az Ő találata.
- Muszáj emlékeztetned?
- Tybalt… Dühöd már értelmetlen. Holtak vagyunk.
- Meglehet, hogy jobb is így.
- Nem… Én szerettem élni! Ne mondd, hogy Te nem!
- Most jobb…
- Már hogy lenne jobb? Nézd Őket! Nézd! Mind könnyezik, és minket gyászol. Ahelyett, hogy ölelnének minket, és együtt nevetnénk.
- Itt fekszem a földön mozdulatlanul ahelyett, hogy egy rohamtól vonaglanék üvöltve. A világ fájdalma többé nem az én asztalom.
- Több volt tehát az életedben a fájdalom, mint az öröm? Ezt állítod?
- Ezt… De már vége…
- Vége… Nincs többé életem. Nem kergetem többé Benvoliot a téren át, és nem ölelhetem át Rómeót…
- Nem érzem többé a gyógyszer keserű ízét, és nem szorít többé egy csizma sem…
- Semmit sem szerettél az életedben?
- De… Júliát…
- Ily’ forrón szeretted húgodat?
- Nem úgy, mint húgomat…
- Miket beszélsz?
- A nyakék az Ő képét rejtette… Ezért akartam Rómeó vérét ontani… elrabolta a szerelmem…
- A szerelmed azt sem tudta, hogy az!
- Védenem lehet…
- Semmit sem tudok rólad, Tybalt…
- Mert soha nem is akartál tudni. Ahogyan én sem semmit rólad…
- Miért gyűlöltük így egymást?
- Én azért gyűlöltelek, mert egy semmirekellő ficsúr vagy.
- Ok ez a haragra?
- Nem… nem az, de nekem éppen elég volt.
- Capuletek és Montague-k… Nézd meg Őket! Holtak vagyunk, de a gyűlölet ugyanúgy él…
- Nekünk ehhez már semmi közünk.
- De hát Ők a szeretteink! A családunk! Júlia is szenved… Ez sem érdekel? Szerelmed násza szörnyű gyásszá vált…
- Gyászoljon csak…
- A semmiért haltunk meg.
- Én a szerelemért.
- És mit érsz vele? Én azért, hogy Rómeó éljen. És mit érek vele?
- Nemes halált haltál tisztességes küzdelemben.
- Egy olyan tőr nyomával a mellkasomban, ami nem engem illetett. De igazad van. Királyként távoztam közülük.
- Nem gondoltam, hogy valaha… akár csak egy kicsit is… tisztelni foglak. Meg kellett halnom hozzá.
- Akkor talán már ezért megérte, jó Tybalt…
- Te gúnyolódsz velem?
- Távol álljon tőlem… Többé nem szórok rád sértéseket.
- Talán valóban egy ficsúr vagy, de nem semmirekellő…
- Sokszor ábrándoztam a halálról és arról, mi vár ott rám. De azt nem gondoltam volna, hogy a Te békéd lesz az…
- Nekem csak reményem volt, hogy ilyen lehet.
- Oh, nagy ég… Nem bírom nézni a fájdalmat az arcukon. Bárcsak elmondhatnám nekik, hogy jól vagyok…
- Hát jól vagy?
- Igen… a sebem sem fáj már. Bár nem is tudom, fájt-e egyáltalán. Talán igen, de akkor nem ez volt a fontos.
- Én fájdalmat nem éreztem. Csupán egy pillanat volt és széthasadt minden… Csak hideget éreztem. Most nem érzek semmit.
- Hosszú pihenés vár ránk, Tybalt uram. Menjünk!
- Együtt?
- Jobb híján… Hiszen a magánynál nincsen rosszabb társ. A szeretteim közül pedig senkinek nem kívánom, hogy most itt legyen… Menjünk…
A két élettelen testből két lágyan fénylő derengés vált ki és indult el egymás felé. Ők azonban élesen látták a másikat, úgy, ahogyan életükben. Nem. Annál tisztábban. Sokkal tisztábban. Megálltak egymással szemben és csak nézték a gyászoló népet hosszú perceken át. Végül tekintetüket a másikra emelték és Tybalt lágyan szólt:
- Hagyjuk hát itt Veronát…
A két árny még egy utolsó pillantást vetett a gyászolók tömegére, majd a fénnyel eggyé váltak és a világ gondjainak súlya többé már nem nehezedett a vállukra. És a krónikában vérrel lesz olvasható, hogyan élt és halt Tybalt & Mercutio.