penna kézbevétele: 2012. május 19.
penna letétele: még nem történt meg
jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Lee-Lieber-Kirby- vagy a Ravich - tagadáshoz.
figyelmeztetés: egyelőre PG-13
köszönet: Snufflesssnek a lektorkodásért. kisebbminthárom
köszönet: Snufflesssnek a lektorkodásért. kisebbminthárom
megjegyzés: The Avengers & Life crossover | a következő események a Bosszúállók c. film történései utánra datálódnak | Loki - Tom Hiddleston | Charlie Crews - Damian Lewis | a címet ennek az interjúnak köszönhetem [x] it becomes a very zen experience...
I.
Nem tudom, mióta ülök szobám magányában. Számat maszk szorítja, kezeim láncok kötik. A külvilág zajai nem szűrődnek be. Néha mintha hallanám őket, ám ez puszta illúzió. Csendtől zúgnak füleim, saját lélegzetem hallgatom. Az első időkben még gondolkodtam. Gondolkodtam rajta, hol rontottam el, melyik pillanatot buktam el, mi az a momentum, amit nem használtam ki. Ezek után azon gondolkodtam, hogyan szabaduljak. Mindhiába.
Az utolsó, amire gondoltam, az volt, vajon mikor nyílik az ajtó. Vajon mikor jön valaki. Vagy... jön egyáltalán valaha valaki? Igen, ez volt az utolsó gondolatom. Azóta nem gondolok semmire. Csak ülök és lélegzek.
- Loki! - szólít meg bátyám robosztus hangja, miközben szobám ajtaja kitárul. Fejem felkapom, és erőseket pislogok, ahogy próbálok alkalmazkodni az új körülményekhez. Arcok, hangok, bővülő tér.
- Atyánk látni kíván. - közli Thor fölém állva. Karom alá nyúl, és felhúz magához. A szemeiben szomorúságot látok. Aggasztja valami. Ez apró örömmel tölt el, bár kétlem, hogy Odin esetleg engem akarna megtenni Asgard királyának helyette, és ettől főne a feje. Dehát akkor... mi oka a kesergésre?
Kivezet a szobámból, keresztül a folyosón, egészen a trónteremig. Utamon megvető pillantások kísérnek. Thor harcostársai a lépcsősor egy-egy fokáról figyelnek undorodva, Odin az emelvény tetején áll feleségével a trónus mellett. Egykor atyámnak és anyámnak hívtam Őket.
Thor magamra hagy idelenn az őrséggel és felsétál, hogy helyet foglaljon trónszékében. Mégis gondterhesnek tűnik. Összevonom szemöldököm, ahogy figyelem. Mi folyik itt? Egyre inkább az a gyanúm, hogy Őfelsége még mindig a szerető báty szerepében tetszeleg, és aggodalma nekem szól.
- Loki... - rázza meg a teret Odin dübörgő hangja. Oldalvást pillantok fel rá.
- Odin fia... - folytatja megnevezésem ezen a nevetséges módon. Jeges tekintetem gyűlölettel izzik fel maszkom szorítása felett.
- Elárultad atyádat, becsaptad anyádat, ellökted testvéredet, hátat fordítottál szerető családodnak. Szándékodban állt kiirtani a jégóriások faját, otthonukat feldúltad, sokukat meggyilkoltad. Szándékodban állt továbbá leigázni Midgardot, és rabigád alá vonni lakóit. Megannyi ártatlan ember vérét ontottad és ontattad ki. Azt már nem említve, hány ízben törtél bátyád életére. Bűnlajstromod véget nem ér. Míg családod gyászolt, Te a bosszút tervezted. Míg a mi szívünk majd’ meghasadt, a Tied... Loki... talán már nem is létezik. - csuklik el finoman Mindenek Atyjának hangja szónoklata végére, melyet szemrebbenés nélkül hallgatok végig. Lapozhatnánk?
- Loki... fiam... - erősödik meg ismét Odin hangja. Lassan már zihálok a tehetetlen dühtől. Itt állok gúzsba kötve, a helyemen pedig bátyám trónol szánakozó tekintettel. Az öreg meg csak prédikál. Elég! Halljam az ítéletet, ó, Mindenek szentséges Atyja...
- Kiátkoztatsz Asgardból, hatalmadtól megfosztatsz, és a Földre száműzetsz. - dübörgi Odin szilárdan. Mellette felesége lesüti könnyáztatta szemét, Thor arcát a kezébe temeti. Kiátkoztatok? Elveszik hatalmam? Száműzetek?... Nem értem. Mint... mint Thort száműzték, amikor hadat üzent Jottünheimnek? De... az csak egy lecke volt. Hamarosan hazatért. Viszont... engem... nem fogadnak vissza. Igaz?... Az én száműzetésem végleges.
Az őrök megragadnak, és elhúznak magukkal. Nem állok ellen. Képtelen vagyok... Nem értem. Nem fogom fel. Mi történik velem?
- Atyám, kérlek! Kérlek! Tudod jól, mi vár rá odalenn! Tudod jól, hogy nem fogja kibírni! Halálba küldöd. Loki nem fog boldogulni a Földön halandó emberként. Kérlek, biztosan van más megoldás... - hallom még Thort, ahogy szembeszáll atyjával, miközben engem elvezetnek.
Egy teljes hadsereg kísér el a már helyreállított hídon át Heimdallhoz, ahová Odin is hamarosan megérkezik. Az aranyifjú megnyitja a Bifrösztöt, Mindenek Atyja pedig maszkomra teszi kezét. Fájdalommal néz a szemembe, én azonban legszívesebben képen köpném. Nem teheti ezt! Nem teheti ezt meg velem! Ő árult el! Ő támadott hátba! Az egész az Ő hibája! Üvöltenék, ordítanék, de nem tudok. Lehunyja szemét, mozdulatlanná lesz, majd egy kemény kiáltás közepette, maszkomnál fogva eltaszít.
Hosszan zuhanok a szivárványhídon át, végül tompa puffanással érek földet. Bár valami felfogta az esésem, a fájdalomtól összeszorítom szemeim. Levegő után kapkodok, és ahogy kisvártatva körbenézek, egy kihalt sikátorban találom magam zsákok és szemét közt. Ruhám csak néhány rongy, testem nehéz és kínoktól telt, a hátamban nyilaló fájdalom, arcomon és számon még érzem kegyetlen szorítását a maszknak, amelynek azonban már hűlt helye. Halandó vagyok hát? Egy egyszerű ember? Oldalra pillantok, ki egy főútra. Az éjszakában járművek cikáznak, mordulva, villogva, gázokat pöfékelve. Zaj, bűz, és vibráló fények, aztán teljes sötétség...
II.
- Uram! Uram...
Távolinak tűnik a hang és mégis közeli. Összeráncolom a homlokom, és halkan nyöszörgök, ahogy újra tudatosul bennem a fájdalom.
- Uram... hall engem?
Kitárom a szemem, de homályosan látok. Egy alak magasodik felém. Hirtelen felülök és kezem megfeszítve felé nyújtom, hogy ártalmatlanítsam, azonban... nem történik semmi. Döbbenten bámulok tenyeremre, ahogy magam felé fordítom. A Walhallára, én... valóban megfosztattam minden hatalmamtól. Minden mágikus erőmtől. Halandóvá lettem.
- Uram?
Felkapom a fejem az idegenre. Magas, vörös hajú, jól öltözött férfi. Kérdőn, várakozva pillant le rám. Fejét finoman oldalra biccenti, így tanulmányozva engem. Övén valamiféle jelvény csillog, és fegyvere van. Rendőr lehet. Miután végignéztem rajta, ismét az arcára emelem tekintetem.
- Jöjjön! - nyújtja felém jobbját. Egy ideig csak meredek rá, majd megragadom, és összeszorítom fogaim, miközben felemelkedem. Úgy érzem, mintha az egész testem egy nagy, nehéz, egybefüggő kín volna.
- Jól van? Minden rendben? - fogja meg a vállamat barátságosan. Lenézek karjára, majd egyenesen a szemébe, jelezve, hogy ezt nem kéne. Rögvest ért a kimondatlan szóból, és kezét csípőre teszi, megeresztve egy furcsa, nyugodt mosolyt közben. Gyanakvón nézek végig rajta többször.
- Crews nyomozó vagyok a los angelesi rendőrségtől. - kap elő egy tárcába ágyazott iratot, és az orrom elé nyomja, majd pár pillanat múlva zakója zsebébe vágja.
- Megtámadták Önt, uram? - kérdez tovább határozottan, mégis könnyedén. Hallgatok. Csak állok a sikátorban a férfival szemben és hallgatok.
- Hát... jól van... Csak úgy hittem, hátha segítségre szorul. Nem részeg, és drogosnak sem tűnik, így arra gondoltam, vagy elájult vagy megtámadták. Persze, az is meglehet, hogy elálmosodott egy halom szemetes zsák kellős közepén.
Felvonom sötét szemöldököm és csak pislogok. Mi van ezzel az emberrel? Koránt sem tűnik idiótának, mégis teljesen úgy tesz, mintha az volna. Dehát mégis ki tettetné magát féleszűnek? És ki mosolyogna ilyen bárgyún bele a világba, miközben a tekintete egyértelműen arról árulkodik, hogy van a fejében sütnivaló?
- Mindenesetre... Ha gondolja, elvihetem egy darabon. - mutat a válla fölött a háta mögé egy fekete, szép vonalú gépjárműre. Figyelem egy ideig a kocsit, majd egyszerűen elindulok felé. A férfi csak néz utánam, egy apró, derűs szusszanást hallatva, aztán a nyomomba szegődik. Kinyitja az ajtót, beülök, és hamarosan csatlakozik mellém a kormánykerék mögé. Elindulunk. Útközben gyakran oldalra pillant rám, hol közvetlenül, hol a felszerelt tükrein át. Elgyengült tekintetem az elsuhanó épületeken pihentetem. Próbálom kizárni a fájdalmat, amit minden porcikámban érzek és próbálok nem gondolni semmire. Figyelmen kívül hagyom, amikor az ember ismét kérdezősködni kezd, jelen esetben arról, hová vihet. Mivel azt sem tudom, hol vagyok, és nincs is hová mennem, válaszom értelmetlen. Különben is... mi értelme innentől bárminek? Valószínűleg az lenne a legjobb, ha végeznék magammal. Hiszen... mégis mihez kezdenék Midgardban? Itt minden olyan kicsi és jelentéktelen. És... immáron én is azzá váltam.
A város nyüzsgését hátrahagyva a kocsi begördül egy impozáns épület elé. A nyomozó felém fordul, végignéz rajtam, és röviden közli, hogy ha nincsen hová mennem, az egyik szobában megszállhatok. Azzal kipattan a járműből, és besétál a házba. Úgyszintén kiszállok, lépéseim gyengék, de tartásom megőrzöm. Belépek a földi mércével mérten nagy belterű épületbe, amelyben nincsenek bútorok, csak ablakok, falak, és egy kandalló. Jobbra haladva a konyhába érek, ahol mindössze egy pult és pár szék sorakozik a szekrények és sütőhelyek gyűrűjében. A férfi elmar egy almát a kitett bőségtálból, megdörzsöli ingjén és jóízűen beleharap, majd fellapoz egy újságpapírt.
- Ó, ne már, miért pont most újítják fel? Így kétszer annyi idő lesz beérnem reggel... - csattan fel teli szájjal, egy cikket tanulmányozva.
- Habár... így zenét is kétszer annyi ideig hallgathatok. Csak hozzáállás kérdése minden! - rázza meg felém az ujját derűsen, én azonban csak némán fürkészem. Bolond ez az ember.
- Ha felmegy a lépcsőn, a szemközti szoba az enyém, a tőle jobbra lévőt nyugodtan elfoglalhatja. Adok majd be néhány ruhadarabot. Mosdót idelent és az emeleten is talál. Érezze otthon magát! - tárja szét karjait mosolyogva, aztán beleharap a gyömölcsbe, és éppen visszamerülne olvasmányába...
- Ó, ha találkozik egy őszes hajú, napbarnított fiatalemberrel, Ő Ted. Jóbarátom és pénzügyi tanácsadóm. Szintén itt él. Konkrétan a garázsom fölött. - szolgál még néhány arra érdemesnek talált tudnivalóval, és most már tényleg átadja magát az újságnak.
Rengeteg emberhez volt már szerencsém... jobban mondva szerencsétlenségem, de... ez a példány egyértelműen csodabogárnak számít. Fogalma sincs, ki vagyok. Miért engedett be az otthonába? Miért vesz ilyen könnyedén mindent? A halandók annyit görcsölnek, annyit izzadnak. Ő nyugodt és kedélyes. Nem fél, nem aggodalmaskodik. Ki ez az ember?
Perceken át állok csendben, Őt figyelve. Úgy falja azt a közönséges almát, mintha nem létezne fenségesebb fogás ezen a hitvány kis világon. Elmosolyodik egy-egy sort pásztázva lapjában, majd vonásai újra megszilárdulnak, de ábrázata sose lesz kemény vagy barátságtalan... Elég! Egy halandót bámulok! Elkapom róla tekintetem, és elindulok, hogy felfedezzem a házat. Kimegyek a kertbe, elsétálok egy nagy medence mellett, megszemlélem az említett barát lakhelyét a kocsikarám fölött, majd visszatérek az épületbe, és felmegyek a lépcsőn. Bepillantok a nyomozó szobájába, ahol egyetlen, hatalmas ágy és egy szekrény található, a szemközti fal egy egybefüggő ablaksor. Mindez nincsen másképp az én lakrészemben sem. Leülök a nagy ágy szélére, szemben az ablakfallal, és fürkészem a város éjszakai fényeit. Órákon át meredek így a távolba, próbálván felfogni ezt az egész, szürreális helyzetet, majd valamikor kora hajnalban hanyatt dőlök, és lehunyom szemem...
- Még a nevét sem tudod, Charlie!
- Ted! Vannak, akik még alszanak! Nem lehetne halkabban?
- Igen, pont azokról beszélek, akik még alszanak!
Vita hangjaira ébredek, habár nem tudom, aludtam-e igazán. Tény, egy másik, pihentetőbb tudatállapotban voltam, de nem nevezhető mély álomnak. Felülök és hallgatom a nyomozó és barátja szóváltását. Lentről érkezik a hangjuk, a konyhából. Ám nem sokáig tudom kivenni szavaikat, ahogy visszafogják magukat, így felállok és nesztelenül lesétálok a félkör ívű lépcsősor közepére, ahol megállok. Kezem a korlátra simítom.
- Bezzeg a szépségkirálynők ellen, akik napokig a medencémben lubickoltak, nem volt kifogásod!
- Valljuk be, ellenük kevés férfinak lett volna kifogása!
- Ez igaz, de... Ted, ez az én házam, és azt látok itt vendégül, akit akarok.
- Így van, Charlie, én csak mint barátod, óva intelek attól, hogy befogadj egy idegen fiút a házadba, akit egy sikátorban találtál, és akiről fogalmad sincs, kicsoda.
- Köszönöm, Ted, ez kedves Tőled.
- Arról nem is beszélve, hogy bár ez a Te házad, én is itt lakom, és az otthonomnak tekintem ezt a helyet...
- Nagyon jól teszed!
- … de nem akarok az otthonomban attól tartani, hogy megölnek álmomban vagy kirabolnak. Arról nem is beszélve, hogy Tőled egyetlen szobára alszik, Charlie! Hogy Veled ezeket megtegye, attól csak pár lépés választja el.
- Meg a fegyverem.
- De nekem nincs fegyverem!
- Adjak egyet?
- Charlie!...
Akaratlanul elmosolyodom a hallottakon, és derűmet visszafogni próbálván pislogok le a földszint márványlapjaira. A viták mindig jókedvre derítenek. Főleg, ha hasonlóan szellemesek, és különösképpen, ha rólam szólnak.
- ...Te nem veszel engem komolyan.
- De, teljesen komolyan veszlek, Ted. Te nem veszel engem komolyan!
- Már hogy ne vennélek komolyan, Charlie?
- Akkor miért kérdőjelezed meg a döntésemet?
- Mert nincs benne semmi ésszerű!
- Jó ég, ha annyi pénzem lett volna 17 éve, mint ahányszor ezt hallottam, mielőtt kiderült volna, hogy nekem van igazam, akkor... akkor most olyan gazdag lennék, mint amilyen gazdag vagyok. Leszámítva ugye a kárpótlásomat.
- Oké, hallgatlak... Áruld el, miért fogadtad be!
- Nem fogadtam be, csak megengedtem neki, hogy maradjon, ha gondolja.
- Jó... Rendben... Akkor... miért engedted meg neki? Ő nem egy topmodell, sem valami csini nőcske a bárból, de még csak nem is egy régi barátod, vagy egy barátod barátja.
- Honnan lehetsz Te ezekben olyan biztos? Már... a második lehetőséget kivéve, persze.
- Ó Te jó ég... Miért? Tévedek?
- Nem. Tényleg egyik sem.
- Akkor? A kérdésem ugyanaz, Charlie: miért? Bízom benned, nem erről van szó, és természetesen elfogadom a döntésed, csak... tudni szeretném az okát.
- Rendben...
Ahogy a nyomozó megadja magát, lejjebb lépek pár lépcsőfokot, hogy biztosan tisztán halljam, amit mond. Érdekel a válasz.
- … a zenről van szó.
Erősen összevonom a szemöldököm.
- Ó, Charlie, Nálad mindig a zenről van szó! Ebben egy percig sem kételkedtem... Na és? Mit mond a zen?
- A zen mindenre tanít, és ez alól a megítélés sem kivétel. Hogy mi alapján ítélsz meg másokat. Hogy mire figyelsz. Hogy mi számít. Elképzelésem sincsen, ki ez a férfi. És pont ez a fontos benne. Mondd csak... Jó nyomozónak tartasz engem, Ted?
- Igen, Charlie. Te is tudod, hogy igen. Meglátsz olyasmit, amit mások nem.
- Ez a férfi mégis rejtély előttem. Ez a lényeg. Ott feküdt eszméletlenül egy sikátorban, és már ránézésre sem tűnt közönségesnek. Aztán ahogy megszólítottam, felült és felém nyújtotta a kezét, mintha valami átkot akarna szórni rám, vagy én nem is tudom. És látszott az arcán a megrendülés, hogy nem képes rá. Hogy nem sikerült valami.
- Szóval szerinted varázsló? Mint a Harry Potterben?
- Ted, nem tudom. Éppen ezt mondom. Fogalmam sincsen. Aztán ott van a tartása. Úgy jár-kel, mint az angol urak, vagy azok a nemesek a kosztümös filmekben. Nem úgy mint egy katona, vagy egy magas rangú tisztviselő. Nem. Kifejezetten arisztokratikus. Mégis mit keres egy ilyen a szemétkupac tetején?
- Lehet, hogy valami elkényeztetett, gazdag kölyök, akinek kitelt a becsülete.
- Nem. Nem hinném, hogy ennyiről lenne szó. Tudod, miért nem?
- Miért, Charlie?
- Ez a lényeg!... A tekintete.
- A tekintete?
- Igen, Ted, a tekintete. A szem a lélek tükre. Nem hallottad még ezt a szép mondást? A szem a lélek tükre, Ted, és ami ennek a férfinak a szemében van, az... felfoghatatlan. Ezzel az emberrel valami olyasmi történt, amit talán még mi sem érhetünk fel ésszel, pedig szerintem mi átéltünk már egyet s mást.
- De... mire gondolsz? Mi történhetett Vele?
- Valószínűleg nem egy dolog. Valószínűleg rengeteg. De minden gondolatom csak feltételezés Vele kapcsolatban. Egyedül annyi biztos, hogy vagy nem idevalósi, vagy nem emlékszik rá, hogy az lenne. És még az biztos, hogy hallgat. Nem tudom, miért, de hallgat. Azt nem hiszem, hogy néma volna.
- Miért nem nézel utána a srácnak a rendőrségi nyilvántartásban?
- Utána nézek. Lefotóztam a mobilommal, lefuttatom az arcfelismerőt, és azt hiszem, DNS minta is akad a kocsimban.
- Helyes. Nézz utána! Mondom, nem akarlak megkérdőjelezni, de... örülök, ha utána nézel. Oké?
- Oké.
Az érdekes kis vitának ezzel vége. Állok még egy kevés ideig, majd visszasétálok a lépcsőn az emeletre. Komótosan veszem a fokokat, miközben a nyomozó szavai visszhangoznak a fejemben. Éreztem, sőt, tudtam, hogy különleges. Valahogy sokkal jobban felismeri a körülötte lévő világot, mint a fajtársai. Mert figyel. Nem csak néz, hanem lát is. Nem annyira vak, mint a többi midgardi. De... rájöhet vajon, ki vagyok? Van annyira jó nyomolvasó? És ha rájönne... mégis mit kezdene vele? Már nem az vagyok, aki voltam. Meglehet... nem is tudom már, ki vagyok.
Belenézek az emeleti mosdó tükrébe. Rajtam egy egyszerű, fehér, V nyakú póló, és egy fekete nadrág. Az ágyamra készítve találtam őket. Sötét hajam kócosan áll szét, és ahelyett, hogy hátamra omolna, épp hogy vállamat veri. Rövidebb lett. Olyan rövid, mint régebben volt. Még minden előtt.
Közelebb hajolok megviselt tükörképemhez, és undor fog el. Ki ez az alak, aki visszanéz rám? Egy árnyék. Nem isten. Nem király. Még csak nem is herceg. Csak egy hitvány senki. Egy megtört... ember.
Megmarkolom a mosdókagyló széleit, és arcomat kínlódó fintorba rántom, miközben erősen lehunyom szememet. Fújtatva lélegzem, mint aki robbanni készül. Próbálok erőt venni magamon, hogy újra saját arcomra nézzek, de... képtelen vagyok rá. Ellököm magam a mosdótól, és azzal a lendülettel kisétálok a fürdőhelyiségből.
A földszintre megyek, ahol belebotlok abba a bizonyos Tedbe. Zavart mosollyal rámköszön, én azonban csak némán fürkészem. Végignézek rajta párszor, aztán elsétálok mellette.
Napok telnek el így.
Járom a házat, olykor összefutok a két itt lakó férfival, éppen csak rájuk pillantok, és elmegyek mellettük. Ha több percet töltünk is egy helyiségben, figyelmen kívül hagyom Őket. Ugyanis egyszerűen nem tudok mit kezdeni Velük. Így hát jobbára szimplán elélek mellettük. Ők pedig nem zaklatnak. Ted azért nem, mert a barátja megkérte rá, hogy ne tegye. A nyomozó meg azért nem, mert... azt hiszem, vár. Talán arra vár, hogy megszólítsam. Hogy mondjak magamról valamit. Vagy ha nem is magamról, de bármiről. Nos... erre várhat.
Zuhanok. A végtelent érzem magam körül. A puszta űrt. A feledést. Az elmúlást. Ekkor hirtelen értem nyúl Odin nagy keze. Elkap. Csak nézek föl rá, és a szemében mindent látok. Látom, hogy mélyen csalódott bennem, és megrendült minden hitében. Látom, hogy többé nem bírna már fiaként tekinteni rám, és hogy átkozza a napot, amikor elhozott Jottünheimből. Csak túl jó ahhoz, hogy elengedje a kezem. Megteszem hát én. Ő pedig üvölt, ordít utánam kétségbeesetten. Már nem tud elkapni. Én pedig már nem tudom megfogni a kezét. Esem, zuhanok tovább a végtelen semmibe, és mély, tiszta, gyötrő szomorúság fog el. Úgy érzem, végem. Megszűnök, köddé válok. Atyám... segíts! Mindenek Atyja, nyújtsd vissza jobbod, és többé nem engedem el, ígérem! Kérlek! … Ám Odin már nem ér el. Nem is akar. Nem akar megmenteni. Hagyja, hogy zuhanjak. Hagyja, hogy meghaljak.
Verejtékben ázva riadok fel lázálmomból, és kapok apám karja után... de... ez... várjunk csak...
Mozdulatlanná merevedve markolom a vörös hajú férfi pólóját, aki fölém hajolva ül a nagy ágy szélén. Zihálva pislogok rá egy ideig, majd nyelek egy nagyot, és elengedem őt, sietve húzva fel magam ülésbe. Hátam a támlának vetem, és sértve mérem végig a nyomozót.
- Üvöltött álmában, alig bírtam felébreszteni. Hozzak inni valamit? - érdeklődik figyelmesen. Megrázom a fejem. Nem, nem kérek semmit. Azt akarom, hogy elmenjen.
- Hát jól van. Ha bármire szüksége van... - hagyja nyitva a mondatot, rám mosolyog, majd feláll, és kisétál a szobából. Csak nézek utána, keményen lélegezve, majd fejem a falnak döntöm, és mélyről jövőt sóhajtok. Rémesen furcsán érzem magam. Fejem lehanyatlik, és fáradtan nézek le összegyűrt ágyneműmre.
Így talál a hajnal, és még a reggel is. Élettelenül pislogok a finom anyag redőire, és csak lélegzem. Lejjebb csúszok aztán, és a plafont bámulom. Órák múltán az oldalamra fekszem, és nézek ki a napsütésbe. Összehúzom magam, és szorítom takarómat, amely teljesen befed, habár egyáltalán nem fázom. Izzadva heverek alatta. Végül, órák mozdulatlan tétlensége után beköszönt az este.
Felülök hirtelen, paplanom lehullik rólam. Mezítlábasan kikelek az ágyból, és elcsigázva sétálok le a lépcsőkön. Végigmegyek a hideg márványlapokon, egészen a konyhába, ahol a nyomozó ül a pultnál, egy gép billentyűit nyomkodva. Egyszerre megáll, összevonja vörös szemöldökét, és oldalra néz, egyenesen rám. Felszegem fejem, majd beljebb sétálok, és felülök egy magas székre a pult túloldalán. Tekintete kísér engem. Most én is ráemelem az enyémet. Kezeit elhúzza a billentyűk fölül, és becsukja a gépet, mint egy könyvet, aztán félretolja maga elől. Összekulcsolja ujjait a pult hűs lapján, és nyílt tekintettel kémlel engem. Egyenesen a szemébe nézek, arcom kifürkészhetetlen. Mint mindig.
Hosszú perceken át ülünk így szótlanul, egymás vonásait, tekintetét mérlegelve. A nyomozó olykor összeszűkíti a szemét, máskor finoman oldalra biccenti a fejét, és van, amikor leheletnyit elmosolyodik. Az én kifejezésem azonban mit sem változik. Különös az egész. Mint egy szótlan párbeszéd, amelyből igazából semmi nem derül ki, és mégis minden. Van ennek értelme egyáltalán? Mit művelünk? Mit akarunk elérni? Nem mintha számítana. Nem mintha bármi számítana.
- Los Angelesben születtem és itt nőttem fel. - szólal meg hirtelen a vörös hajú férfi úgy, mintha ezidáig beszélgettünk volna, és most megkértem volna rá, meséljen magáról. Pedig nem kértem meg. Nem tudom, honnan veszi, hogy egyáltalán érdekel, amit mond. Finoman megemelem sötét szemöldököm.
- Miután elvégeztem az Akadémiát, az LAPD kötelékébe szegődtem. Járőrként kezdtem. 95’-ben aztán... - elréved kissé, leheletnyi szünetet tartva, majd folytatja - megvádoltak egy hármasgyilkossággal. Minden bizonyíték arra mutatott, hogy én mészároltam le közeli barátaimat, a Seybolt házaspárt, és a lányukat, a keresztlányomat. - meséli tárgyilagosan, mégsem ridegen vagy közönyösen. A tekintetében fájdalmat látok, amelyen azonban valami megfoghatatlan nyugalommal kerekedik felül. Vonásaim valamelyest megváltoznak, ahogyan hallgatom. Kíváncsi vagyok, mi a folytatás.
- Életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek. Bevonultam a Pelikan Bay Fegyházba. Az édesanyám szeretett volna meglátogatni, de az apám eltiltotta tőlem. Néhány év múlva meghalt. Azóta nem beszélek az apámmal. A feleségem elhagyott. A barátaim egytől-egyig elfordultak tőlem. Viszont odabent találkoztam Teddel. Őt adócsalás miatt vágtak sittre. Mindkettőnknek jól jött egy társ. Valaki, akiben megbízhattunk. 12 évet töltöttem a rácsok mögött, amikor is előkerült egy újabb bizonyíték az ügyemmel kapcsolatban, amely azonban teljes mértékben az ártatlanságomat igazolta. Szabadon engedtek, és kaptam egy szép összegű kárpótlást, valamint visszahelyeztek a rendőrségre nyomozóként. Ennek öt éve. - fejezi be velős történetét egy bólintással. Aztán szusszan egy mélyről jövőt, és várakozva fürkész engem. De mégis mit vár? Mit szeretne? Hogy kérdezzek? Tegyem fel a legegyértelműbb kérdést, ami felmerül?
- Nem én tettem. - feleli nyugodtan, egyszerűen, fejét enyhén megrázva. Mit feleli? Hisz nem is kérdeztem. - Nem én öltem meg a barátaimat. - egyértelműsíti a választ, ha nem lett volna elég egyértelmű, mire utal. Habár gondoltam, hogy nem Ő tette. De... hogy ülhet itt ilyen nyugodtan, ha egyszer a nyomorult kis halandó életéből hosszú éveket vettek el, és bűnhődött más bűnéért? Egyáltalán miért hitték, hogy Ő volt? Hogyan alakult így? Ha ennyi súlyos bizonyíték volt ellen, az nem lehetett véletlen. Nem igaz?... Jó ég, mit törődöm ezzel? Kit érdekel? Hát ez lett belőlem? Itt ülök egy midgardi étkezőjében, és a legérdekesebb beszédtémának az életét találom? Kerülhetek ennél mélyebbre?
- Aki tette, és aki úgy intézte, hogy úgy tűnjön, mintha én tettem volna... - tekeri meg kicsit a mondatot, gesztikulálásával rásegítve annak röhejességére - … már megbánta. - fejezi be aztán megdöbbentően válaszát fel sem tett kérdésemre. Fürkészve pislogok kisimult vonásaira, és különös tekintetére. Szóval kézre kerítette az illetőt, aki mindezért felelős. Vajon megölte? Nem úgy néz ki, mint aki bosszút állt volna, vagy mint aki szomjazott volna rá egyáltalán. Talán nem végzett Vele, csak elérte, hogy megkapja a büntetését? Ó, nem... tessék, már megint. Lehunyom a szemem, és mély levegőt veszek. Miért fecsérlem erre az időmet? Mégis kit érdekel ez az egész?
- Jól van? - hallom meg barátságos hangját, mire szemeim felpattannak, és egyenesen ránézek. Tekintetem megvetően csillog rá, már-már fenyegetőn. De hát én kerestem a bajt, nem igaz? Én ültem ide Vele szembe. De minek? Játszani kicsit? Szórakoztatni magam egy halandó ostoba kis gondolataival? Valószínűleg. De akkor most miért vagyok ilyen ideges?
- Tudja, odabent a börtönben a kezembe akadt egy könyv: a Zen Útja. - áll neki magyarázni, ismét a semmiből, és immáron mosolyog is hozzá. Erősen összevonom szemöldökömet, még orromat is ráncolom. Miről beszél ez? És minek? Kezem már teszem is a pult szélére, hogy azzal a lendülettel felálljak, és faképnél hagyjam.
- A kötet lapjain lévő szavak erőt adtak. A tanítás, ami rajtuk állt, reményt adott. - folytatja, és én nem emelkedem fel. Megállok. Csak nézem az asztallapot, aztán megint a férfira pillantok. Nem az állít meg, amit mond. Hanem az, hogy gondolatmenetem követi. A gondolatmenetet, amiről mit sem tudhat. Mit tudhatna egy midgardi egy asgardi isten gondolatairól? Ugyan... De akkor mégis hogyan felel folyton fel se tett kérdéseimre?
- Ez a könyv, ez a tanítás megértette velem, milyen parányi és mégis milyen jelentős vagyok. - halad tovább békésen magyarázva, arcán különös, boldog kifejezéssel. Eszembe jut a beszélgetés, amit kihallgattam. Ott említette már ezt a “zen”-t, és egyértelmű volt, hogy barátja némileg idegenkedve áll ehhez. Igen, szinte már unottan mondta neki, hogy jól tudja, a nyomozónak minden erről szól, és mindenben ezt látja. Az unottsága mégis... elfogadással és tisztelettel volt vegyes. Mint egy gondolat, amivel kapcsolatban csak azért idegenkedik bárki, mert gyűlöli, hogy Ő még nem értette meg. Így inkább tréfát űz belőle.
- A zen megértette velem, milyen végtelen hatalom vesz körül, és azt is, nekem milyen végtelen hatalmam van. - teszi kezét a mellkasára utolsó szavai közben, mire nem tudom megállni, elsőnek csak szélesen elvigyorodom, majd felnevetek, hitetlenül nézve rá. Összerezzen kissé, hiszen amióta csak itt vagyok, alvásom közbeni, lázálmú üvöltésemen kívül nem hallhatta még hangomat. Azonban nem megrémül, vagy furcsállja, hanem egyfajta örömmel vegyes csodálat kerekedik felül vonásain. Ez számomra csak olaj a tűzre.
- Neked? Végtelen hatalmad? - kiáltok rá szinte, miközben felpattanok ültömből. Hangom rekedt, de hatalmas. Idejét se tudom, mikor szólaltam meg utoljára. Tekintetem le sem véve róla indulok meg felé a pult mentén, mint egy ragadozó a prédája felé. Csak pislog rám, és bár a szemében enyhe félelem ül, sokkal több a boldogság benne. Boldog, hogy elért valamit. Egyre jobban felidegesít.
- Egy semmi vagy. Parányi, ahogy mondtad. - selymesedik el hangom rémesen, ahogyan elérek hozzá. Ültében felém fordul, és csak néz rám felfelé, nagy szemekkel. - Fogalmad sincs, mi a hatalom. - halkul hangom suttogásig, ahogy nagy kezem a pultra teszem mellé, és hozzá hajolok. Eszembe jut Stuttgart. Eszembe jut, ahogyan százak térdeltek előttem a téren. Százak rettegtek engem, az istent, és még hány ezren tették olyanok, akik nem is tudták, mitől kell rettegniük. De tudták, hogy kell. Megrészegít ez az érzés, ahogy elkap, és nyomán borzalmas, elégedett mosolyra húzom számat.
- Egy szánalmas kis halandó... - rázom meg fejem undok derűvel, ahogy kicsit végignézek a férfin. A férfin, aki ezekre az utolsó szavakra eltátja száját kissé, és szemei is elkerekednek. Ekkor rájövök, mit mondtam. Rájövök, hogy felfedtem magam. Hiába róla beszéltem, kiderült, én mi vagyok. Vagy hogy legalábbis minek tartom magam. Nem mintha bánnám. Nem mintha titkolni akartam volna. Ha titkolni akartam volna, megteszem. Kérdés, hogy bolondnak néz, vagy...
- Uram Isten... - leheli ki felismerésének szavait. Szinte látom tekintetén, ahogy minden összeáll. Látom, ahogy sejtései, gondolatai egybe forrnak, és egyetlen puszta szavam, miként gyújt lángot a fejében. - Maga... Maga volt az New Yorkban... igaz?
to be continued...
III.
- Még a nevét sem tudod, Charlie!
- Ted! Vannak, akik még alszanak! Nem lehetne halkabban?
- Igen, pont azokról beszélek, akik még alszanak!
Vita hangjaira ébredek, habár nem tudom, aludtam-e igazán. Tény, egy másik, pihentetőbb tudatállapotban voltam, de nem nevezhető mély álomnak. Felülök és hallgatom a nyomozó és barátja szóváltását. Lentről érkezik a hangjuk, a konyhából. Ám nem sokáig tudom kivenni szavaikat, ahogy visszafogják magukat, így felállok és nesztelenül lesétálok a félkör ívű lépcsősor közepére, ahol megállok. Kezem a korlátra simítom.
- Bezzeg a szépségkirálynők ellen, akik napokig a medencémben lubickoltak, nem volt kifogásod!
- Valljuk be, ellenük kevés férfinak lett volna kifogása!
- Ez igaz, de... Ted, ez az én házam, és azt látok itt vendégül, akit akarok.
- Így van, Charlie, én csak mint barátod, óva intelek attól, hogy befogadj egy idegen fiút a házadba, akit egy sikátorban találtál, és akiről fogalmad sincs, kicsoda.
- Köszönöm, Ted, ez kedves Tőled.
- Arról nem is beszélve, hogy bár ez a Te házad, én is itt lakom, és az otthonomnak tekintem ezt a helyet...
- Nagyon jól teszed!
- … de nem akarok az otthonomban attól tartani, hogy megölnek álmomban vagy kirabolnak. Arról nem is beszélve, hogy Tőled egyetlen szobára alszik, Charlie! Hogy Veled ezeket megtegye, attól csak pár lépés választja el.
- Meg a fegyverem.
- De nekem nincs fegyverem!
- Adjak egyet?
- Charlie!...
Akaratlanul elmosolyodom a hallottakon, és derűmet visszafogni próbálván pislogok le a földszint márványlapjaira. A viták mindig jókedvre derítenek. Főleg, ha hasonlóan szellemesek, és különösképpen, ha rólam szólnak.
- ...Te nem veszel engem komolyan.
- De, teljesen komolyan veszlek, Ted. Te nem veszel engem komolyan!
- Már hogy ne vennélek komolyan, Charlie?
- Akkor miért kérdőjelezed meg a döntésemet?
- Mert nincs benne semmi ésszerű!
- Jó ég, ha annyi pénzem lett volna 17 éve, mint ahányszor ezt hallottam, mielőtt kiderült volna, hogy nekem van igazam, akkor... akkor most olyan gazdag lennék, mint amilyen gazdag vagyok. Leszámítva ugye a kárpótlásomat.
- Oké, hallgatlak... Áruld el, miért fogadtad be!
- Nem fogadtam be, csak megengedtem neki, hogy maradjon, ha gondolja.
- Jó... Rendben... Akkor... miért engedted meg neki? Ő nem egy topmodell, sem valami csini nőcske a bárból, de még csak nem is egy régi barátod, vagy egy barátod barátja.
- Honnan lehetsz Te ezekben olyan biztos? Már... a második lehetőséget kivéve, persze.
- Ó Te jó ég... Miért? Tévedek?
- Nem. Tényleg egyik sem.
- Akkor? A kérdésem ugyanaz, Charlie: miért? Bízom benned, nem erről van szó, és természetesen elfogadom a döntésed, csak... tudni szeretném az okát.
- Rendben...
Ahogy a nyomozó megadja magát, lejjebb lépek pár lépcsőfokot, hogy biztosan tisztán halljam, amit mond. Érdekel a válasz.
- … a zenről van szó.
Erősen összevonom a szemöldököm.
- Ó, Charlie, Nálad mindig a zenről van szó! Ebben egy percig sem kételkedtem... Na és? Mit mond a zen?
- A zen mindenre tanít, és ez alól a megítélés sem kivétel. Hogy mi alapján ítélsz meg másokat. Hogy mire figyelsz. Hogy mi számít. Elképzelésem sincsen, ki ez a férfi. És pont ez a fontos benne. Mondd csak... Jó nyomozónak tartasz engem, Ted?
- Igen, Charlie. Te is tudod, hogy igen. Meglátsz olyasmit, amit mások nem.
- Ez a férfi mégis rejtély előttem. Ez a lényeg. Ott feküdt eszméletlenül egy sikátorban, és már ránézésre sem tűnt közönségesnek. Aztán ahogy megszólítottam, felült és felém nyújtotta a kezét, mintha valami átkot akarna szórni rám, vagy én nem is tudom. És látszott az arcán a megrendülés, hogy nem képes rá. Hogy nem sikerült valami.
- Szóval szerinted varázsló? Mint a Harry Potterben?
- Ted, nem tudom. Éppen ezt mondom. Fogalmam sincsen. Aztán ott van a tartása. Úgy jár-kel, mint az angol urak, vagy azok a nemesek a kosztümös filmekben. Nem úgy mint egy katona, vagy egy magas rangú tisztviselő. Nem. Kifejezetten arisztokratikus. Mégis mit keres egy ilyen a szemétkupac tetején?
- Lehet, hogy valami elkényeztetett, gazdag kölyök, akinek kitelt a becsülete.
- Nem. Nem hinném, hogy ennyiről lenne szó. Tudod, miért nem?
- Miért, Charlie?
- Ez a lényeg!... A tekintete.
- A tekintete?
- Igen, Ted, a tekintete. A szem a lélek tükre. Nem hallottad még ezt a szép mondást? A szem a lélek tükre, Ted, és ami ennek a férfinak a szemében van, az... felfoghatatlan. Ezzel az emberrel valami olyasmi történt, amit talán még mi sem érhetünk fel ésszel, pedig szerintem mi átéltünk már egyet s mást.
- De... mire gondolsz? Mi történhetett Vele?
- Valószínűleg nem egy dolog. Valószínűleg rengeteg. De minden gondolatom csak feltételezés Vele kapcsolatban. Egyedül annyi biztos, hogy vagy nem idevalósi, vagy nem emlékszik rá, hogy az lenne. És még az biztos, hogy hallgat. Nem tudom, miért, de hallgat. Azt nem hiszem, hogy néma volna.
- Miért nem nézel utána a srácnak a rendőrségi nyilvántartásban?
- Utána nézek. Lefotóztam a mobilommal, lefuttatom az arcfelismerőt, és azt hiszem, DNS minta is akad a kocsimban.
- Helyes. Nézz utána! Mondom, nem akarlak megkérdőjelezni, de... örülök, ha utána nézel. Oké?
- Oké.
Az érdekes kis vitának ezzel vége. Állok még egy kevés ideig, majd visszasétálok a lépcsőn az emeletre. Komótosan veszem a fokokat, miközben a nyomozó szavai visszhangoznak a fejemben. Éreztem, sőt, tudtam, hogy különleges. Valahogy sokkal jobban felismeri a körülötte lévő világot, mint a fajtársai. Mert figyel. Nem csak néz, hanem lát is. Nem annyira vak, mint a többi midgardi. De... rájöhet vajon, ki vagyok? Van annyira jó nyomolvasó? És ha rájönne... mégis mit kezdene vele? Már nem az vagyok, aki voltam. Meglehet... nem is tudom már, ki vagyok.
IV.
Belenézek az emeleti mosdó tükrébe. Rajtam egy egyszerű, fehér, V nyakú póló, és egy fekete nadrág. Az ágyamra készítve találtam őket. Sötét hajam kócosan áll szét, és ahelyett, hogy hátamra omolna, épp hogy vállamat veri. Rövidebb lett. Olyan rövid, mint régebben volt. Még minden előtt.
Közelebb hajolok megviselt tükörképemhez, és undor fog el. Ki ez az alak, aki visszanéz rám? Egy árnyék. Nem isten. Nem király. Még csak nem is herceg. Csak egy hitvány senki. Egy megtört... ember.
Megmarkolom a mosdókagyló széleit, és arcomat kínlódó fintorba rántom, miközben erősen lehunyom szememet. Fújtatva lélegzem, mint aki robbanni készül. Próbálok erőt venni magamon, hogy újra saját arcomra nézzek, de... képtelen vagyok rá. Ellököm magam a mosdótól, és azzal a lendülettel kisétálok a fürdőhelyiségből.
A földszintre megyek, ahol belebotlok abba a bizonyos Tedbe. Zavart mosollyal rámköszön, én azonban csak némán fürkészem. Végignézek rajta párszor, aztán elsétálok mellette.
Napok telnek el így.
Járom a házat, olykor összefutok a két itt lakó férfival, éppen csak rájuk pillantok, és elmegyek mellettük. Ha több percet töltünk is egy helyiségben, figyelmen kívül hagyom Őket. Ugyanis egyszerűen nem tudok mit kezdeni Velük. Így hát jobbára szimplán elélek mellettük. Ők pedig nem zaklatnak. Ted azért nem, mert a barátja megkérte rá, hogy ne tegye. A nyomozó meg azért nem, mert... azt hiszem, vár. Talán arra vár, hogy megszólítsam. Hogy mondjak magamról valamit. Vagy ha nem is magamról, de bármiről. Nos... erre várhat.
V.
Zuhanok. A végtelent érzem magam körül. A puszta űrt. A feledést. Az elmúlást. Ekkor hirtelen értem nyúl Odin nagy keze. Elkap. Csak nézek föl rá, és a szemében mindent látok. Látom, hogy mélyen csalódott bennem, és megrendült minden hitében. Látom, hogy többé nem bírna már fiaként tekinteni rám, és hogy átkozza a napot, amikor elhozott Jottünheimből. Csak túl jó ahhoz, hogy elengedje a kezem. Megteszem hát én. Ő pedig üvölt, ordít utánam kétségbeesetten. Már nem tud elkapni. Én pedig már nem tudom megfogni a kezét. Esem, zuhanok tovább a végtelen semmibe, és mély, tiszta, gyötrő szomorúság fog el. Úgy érzem, végem. Megszűnök, köddé válok. Atyám... segíts! Mindenek Atyja, nyújtsd vissza jobbod, és többé nem engedem el, ígérem! Kérlek! … Ám Odin már nem ér el. Nem is akar. Nem akar megmenteni. Hagyja, hogy zuhanjak. Hagyja, hogy meghaljak.
Verejtékben ázva riadok fel lázálmomból, és kapok apám karja után... de... ez... várjunk csak...
Mozdulatlanná merevedve markolom a vörös hajú férfi pólóját, aki fölém hajolva ül a nagy ágy szélén. Zihálva pislogok rá egy ideig, majd nyelek egy nagyot, és elengedem őt, sietve húzva fel magam ülésbe. Hátam a támlának vetem, és sértve mérem végig a nyomozót.
- Üvöltött álmában, alig bírtam felébreszteni. Hozzak inni valamit? - érdeklődik figyelmesen. Megrázom a fejem. Nem, nem kérek semmit. Azt akarom, hogy elmenjen.
- Hát jól van. Ha bármire szüksége van... - hagyja nyitva a mondatot, rám mosolyog, majd feláll, és kisétál a szobából. Csak nézek utána, keményen lélegezve, majd fejem a falnak döntöm, és mélyről jövőt sóhajtok. Rémesen furcsán érzem magam. Fejem lehanyatlik, és fáradtan nézek le összegyűrt ágyneműmre.
Így talál a hajnal, és még a reggel is. Élettelenül pislogok a finom anyag redőire, és csak lélegzem. Lejjebb csúszok aztán, és a plafont bámulom. Órák múltán az oldalamra fekszem, és nézek ki a napsütésbe. Összehúzom magam, és szorítom takarómat, amely teljesen befed, habár egyáltalán nem fázom. Izzadva heverek alatta. Végül, órák mozdulatlan tétlensége után beköszönt az este.
Felülök hirtelen, paplanom lehullik rólam. Mezítlábasan kikelek az ágyból, és elcsigázva sétálok le a lépcsőkön. Végigmegyek a hideg márványlapokon, egészen a konyhába, ahol a nyomozó ül a pultnál, egy gép billentyűit nyomkodva. Egyszerre megáll, összevonja vörös szemöldökét, és oldalra néz, egyenesen rám. Felszegem fejem, majd beljebb sétálok, és felülök egy magas székre a pult túloldalán. Tekintete kísér engem. Most én is ráemelem az enyémet. Kezeit elhúzza a billentyűk fölül, és becsukja a gépet, mint egy könyvet, aztán félretolja maga elől. Összekulcsolja ujjait a pult hűs lapján, és nyílt tekintettel kémlel engem. Egyenesen a szemébe nézek, arcom kifürkészhetetlen. Mint mindig.
Hosszú perceken át ülünk így szótlanul, egymás vonásait, tekintetét mérlegelve. A nyomozó olykor összeszűkíti a szemét, máskor finoman oldalra biccenti a fejét, és van, amikor leheletnyit elmosolyodik. Az én kifejezésem azonban mit sem változik. Különös az egész. Mint egy szótlan párbeszéd, amelyből igazából semmi nem derül ki, és mégis minden. Van ennek értelme egyáltalán? Mit művelünk? Mit akarunk elérni? Nem mintha számítana. Nem mintha bármi számítana.
- Los Angelesben születtem és itt nőttem fel. - szólal meg hirtelen a vörös hajú férfi úgy, mintha ezidáig beszélgettünk volna, és most megkértem volna rá, meséljen magáról. Pedig nem kértem meg. Nem tudom, honnan veszi, hogy egyáltalán érdekel, amit mond. Finoman megemelem sötét szemöldököm.
- Miután elvégeztem az Akadémiát, az LAPD kötelékébe szegődtem. Járőrként kezdtem. 95’-ben aztán... - elréved kissé, leheletnyi szünetet tartva, majd folytatja - megvádoltak egy hármasgyilkossággal. Minden bizonyíték arra mutatott, hogy én mészároltam le közeli barátaimat, a Seybolt házaspárt, és a lányukat, a keresztlányomat. - meséli tárgyilagosan, mégsem ridegen vagy közönyösen. A tekintetében fájdalmat látok, amelyen azonban valami megfoghatatlan nyugalommal kerekedik felül. Vonásaim valamelyest megváltoznak, ahogyan hallgatom. Kíváncsi vagyok, mi a folytatás.
- Életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek. Bevonultam a Pelikan Bay Fegyházba. Az édesanyám szeretett volna meglátogatni, de az apám eltiltotta tőlem. Néhány év múlva meghalt. Azóta nem beszélek az apámmal. A feleségem elhagyott. A barátaim egytől-egyig elfordultak tőlem. Viszont odabent találkoztam Teddel. Őt adócsalás miatt vágtak sittre. Mindkettőnknek jól jött egy társ. Valaki, akiben megbízhattunk. 12 évet töltöttem a rácsok mögött, amikor is előkerült egy újabb bizonyíték az ügyemmel kapcsolatban, amely azonban teljes mértékben az ártatlanságomat igazolta. Szabadon engedtek, és kaptam egy szép összegű kárpótlást, valamint visszahelyeztek a rendőrségre nyomozóként. Ennek öt éve. - fejezi be velős történetét egy bólintással. Aztán szusszan egy mélyről jövőt, és várakozva fürkész engem. De mégis mit vár? Mit szeretne? Hogy kérdezzek? Tegyem fel a legegyértelműbb kérdést, ami felmerül?
- Nem én tettem. - feleli nyugodtan, egyszerűen, fejét enyhén megrázva. Mit feleli? Hisz nem is kérdeztem. - Nem én öltem meg a barátaimat. - egyértelműsíti a választ, ha nem lett volna elég egyértelmű, mire utal. Habár gondoltam, hogy nem Ő tette. De... hogy ülhet itt ilyen nyugodtan, ha egyszer a nyomorult kis halandó életéből hosszú éveket vettek el, és bűnhődött más bűnéért? Egyáltalán miért hitték, hogy Ő volt? Hogyan alakult így? Ha ennyi súlyos bizonyíték volt ellen, az nem lehetett véletlen. Nem igaz?... Jó ég, mit törődöm ezzel? Kit érdekel? Hát ez lett belőlem? Itt ülök egy midgardi étkezőjében, és a legérdekesebb beszédtémának az életét találom? Kerülhetek ennél mélyebbre?
- Aki tette, és aki úgy intézte, hogy úgy tűnjön, mintha én tettem volna... - tekeri meg kicsit a mondatot, gesztikulálásával rásegítve annak röhejességére - … már megbánta. - fejezi be aztán megdöbbentően válaszát fel sem tett kérdésemre. Fürkészve pislogok kisimult vonásaira, és különös tekintetére. Szóval kézre kerítette az illetőt, aki mindezért felelős. Vajon megölte? Nem úgy néz ki, mint aki bosszút állt volna, vagy mint aki szomjazott volna rá egyáltalán. Talán nem végzett Vele, csak elérte, hogy megkapja a büntetését? Ó, nem... tessék, már megint. Lehunyom a szemem, és mély levegőt veszek. Miért fecsérlem erre az időmet? Mégis kit érdekel ez az egész?
- Jól van? - hallom meg barátságos hangját, mire szemeim felpattannak, és egyenesen ránézek. Tekintetem megvetően csillog rá, már-már fenyegetőn. De hát én kerestem a bajt, nem igaz? Én ültem ide Vele szembe. De minek? Játszani kicsit? Szórakoztatni magam egy halandó ostoba kis gondolataival? Valószínűleg. De akkor most miért vagyok ilyen ideges?
- Tudja, odabent a börtönben a kezembe akadt egy könyv: a Zen Útja. - áll neki magyarázni, ismét a semmiből, és immáron mosolyog is hozzá. Erősen összevonom szemöldökömet, még orromat is ráncolom. Miről beszél ez? És minek? Kezem már teszem is a pult szélére, hogy azzal a lendülettel felálljak, és faképnél hagyjam.
- A kötet lapjain lévő szavak erőt adtak. A tanítás, ami rajtuk állt, reményt adott. - folytatja, és én nem emelkedem fel. Megállok. Csak nézem az asztallapot, aztán megint a férfira pillantok. Nem az állít meg, amit mond. Hanem az, hogy gondolatmenetem követi. A gondolatmenetet, amiről mit sem tudhat. Mit tudhatna egy midgardi egy asgardi isten gondolatairól? Ugyan... De akkor mégis hogyan felel folyton fel se tett kérdéseimre?
- Ez a könyv, ez a tanítás megértette velem, milyen parányi és mégis milyen jelentős vagyok. - halad tovább békésen magyarázva, arcán különös, boldog kifejezéssel. Eszembe jut a beszélgetés, amit kihallgattam. Ott említette már ezt a “zen”-t, és egyértelmű volt, hogy barátja némileg idegenkedve áll ehhez. Igen, szinte már unottan mondta neki, hogy jól tudja, a nyomozónak minden erről szól, és mindenben ezt látja. Az unottsága mégis... elfogadással és tisztelettel volt vegyes. Mint egy gondolat, amivel kapcsolatban csak azért idegenkedik bárki, mert gyűlöli, hogy Ő még nem értette meg. Így inkább tréfát űz belőle.
- A zen megértette velem, milyen végtelen hatalom vesz körül, és azt is, nekem milyen végtelen hatalmam van. - teszi kezét a mellkasára utolsó szavai közben, mire nem tudom megállni, elsőnek csak szélesen elvigyorodom, majd felnevetek, hitetlenül nézve rá. Összerezzen kissé, hiszen amióta csak itt vagyok, alvásom közbeni, lázálmú üvöltésemen kívül nem hallhatta még hangomat. Azonban nem megrémül, vagy furcsállja, hanem egyfajta örömmel vegyes csodálat kerekedik felül vonásain. Ez számomra csak olaj a tűzre.
- Neked? Végtelen hatalmad? - kiáltok rá szinte, miközben felpattanok ültömből. Hangom rekedt, de hatalmas. Idejét se tudom, mikor szólaltam meg utoljára. Tekintetem le sem véve róla indulok meg felé a pult mentén, mint egy ragadozó a prédája felé. Csak pislog rám, és bár a szemében enyhe félelem ül, sokkal több a boldogság benne. Boldog, hogy elért valamit. Egyre jobban felidegesít.
- Egy semmi vagy. Parányi, ahogy mondtad. - selymesedik el hangom rémesen, ahogyan elérek hozzá. Ültében felém fordul, és csak néz rám felfelé, nagy szemekkel. - Fogalmad sincs, mi a hatalom. - halkul hangom suttogásig, ahogy nagy kezem a pultra teszem mellé, és hozzá hajolok. Eszembe jut Stuttgart. Eszembe jut, ahogyan százak térdeltek előttem a téren. Százak rettegtek engem, az istent, és még hány ezren tették olyanok, akik nem is tudták, mitől kell rettegniük. De tudták, hogy kell. Megrészegít ez az érzés, ahogy elkap, és nyomán borzalmas, elégedett mosolyra húzom számat.
- Egy szánalmas kis halandó... - rázom meg fejem undok derűvel, ahogy kicsit végignézek a férfin. A férfin, aki ezekre az utolsó szavakra eltátja száját kissé, és szemei is elkerekednek. Ekkor rájövök, mit mondtam. Rájövök, hogy felfedtem magam. Hiába róla beszéltem, kiderült, én mi vagyok. Vagy hogy legalábbis minek tartom magam. Nem mintha bánnám. Nem mintha titkolni akartam volna. Ha titkolni akartam volna, megteszem. Kérdés, hogy bolondnak néz, vagy...
- Uram Isten... - leheli ki felismerésének szavait. Szinte látom tekintetén, ahogy minden összeáll. Látom, ahogy sejtései, gondolatai egybe forrnak, és egyetlen puszta szavam, miként gyújt lángot a fejében. - Maga... Maga volt az New Yorkban... igaz?
VI.
Meredten nézek rá felelet helyett. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar idejut. Kétséges volt egyáltalán, hisz-e nekem, vagy -a könnyebb utat választva- őrültnek titulál. Azonban láthatóan az előbbiről van szó. Ám ahelyett, hogy sötétben tapogatozótt volna ezután, vagy megpróbált volna valamelyik mesebeli lényükkel egyeztetni, az azonosításomat és még számos lépcsőfokot átugorva egy végső, döntö következtetésre jutott: én vagyok az, aki nem is olyan régen uralma alá akarta vonni a világát.
- Ki Maga? - kérdez hát tovább, hallgatás-beleegyezés alapon, vörös szemöldökét összevonva. Pislogva mosolyodom el, felegyenesedem tőle, és kihúzom magam. Persze, nem sietem el.
- Loki vagyok. Asgardból. - felelek, lenézve rá, fejem kissé felszegve.
- Loki. - nyugtázza bólintva, fürkészve engem, és ábrázatán látszik, agya milyen lázasan dolgozik azon, hogy előhívja tudását rólam, és összekösse a dolgokat. - Szóval... Ön egy isten. Legalábbis hozzánk képest.
Amint körülír, esküszöm, sírni támad kedvem az elégedettségtől. Nem Thor öccseként világlok fel benne, de még csak nem is Odin fiaként, hanem egy istenként. Egy önálló erőként, amelyről azt is felismeri rögtön, hogy nem a mitológiáik valamelyikéből szökött, és nem arra hivatott csupán, hogy a midgardiaknak legyen kihez imádkozniuk. Arcom azonban önelégült, és kifürkészhetetlen marad. Nem akarom, hogy a nyomozó tudja, mennyire megfelel számomra a hozzám állása.
- A new york-i történések óta tudjuk, hogy valóban létezik a kilenc világ, amelyekben az északiak hittek, csak kissé más formában. Szóval... Ön egy idegen itt. - ad egy kis ízelítőt gondolatai folyásából. Feltevéseire csak bólintok. Közben pedig várom, mikor ránt rám fegyvert, vagy adja meg magát inkább. Hiszen... ha tudja, hogy ezek az események hozzám köthetőek, azt is tudhatja, hogy nem barát vagyok.
- Láttam néhány rossz minőségű felvételen, amik a sajtóban keringtek annak idején. Hamarabb is felismerhettem volna. - magyaráz tovább, kissé dühösen saját magára, hogy ilyen lassan állt össze a kép. De... mikor szólít már távozásra? Vagy mikor ajánl végre alkut? Miért érzem úgy, hogy ahelyett, hogy kezdené elveszíteni a fejét mindannak tudatában, kit engedett a házába, inkább megnyugszik?
- Meglehet, hogy álcázza magát, és kémkedik a bolygómon... - jelöli meg otthonát furcsa, a szótól idegenkedő kis mosollyal - … de mivel én nyilvánvalóan nem vagyok kulcsfigura... - söpri félre magát teljesen könnyedén, szinte már derűsen, teljesen tisztában léve a helyzetével. - … így arra következtetek, hogy: Önt száműzték. A Földön bűnhődik a tetteiért. - trafál egyenesen a közepébe, felfelé pislogva rám ültéből. Nekem pedig valahogy a lélegzetem is benn akad. Pedig ebben a hitvány testben szükségem volna levegőre.
- Nyugodjon meg, az angyalokkal is ezt szokták csinálni! Állítólag... - legyint elmosolyodva, majd feláll a helyéről, és a hűtőberendezéséhez megy, simán elsétálva mellettem. - Kér egy italt? - hajol ki a kinyitott szekrényajtó mögül. Csak állok ott ostobán, finoman kitárt szájjal nézve utána, majd ahogy felteszi kérdését, egy keserű kis nevetés szökik fel belőlem. Hiszen Starktól végül nem kaptam meg azt az italt, hiába fogadtam volna el utólag. Itt az ideje pótolni!
Jelentőset bólintok, és közelebb megyek a nyomozóhoz. Tölt nekünk, odanyújtja az egyik kis poharat, majd emeli sajátját, és mindketten lehajtjuk fenékig. Ő ezután csak ráncolja kicsit homlokát, és jólesően sóhajt. Részemről azonban, ahogy elemelem számtól a kiürített poharat, arcomat teljesen összehúzva fintorgok. A midgardi ezt látva jókedvűen felnevet, nem gúnyolódva, sokkal inkább kedvesen, és közben elnézésemet kéri, ha túl erős lett volna. Sűrűn pislogva nyitom ki a tüzes italtól benedvesedett szemeimet, számat közben lassú, de biztos, széles vigyorra húzva, csatlakozva a nyomozó derűjéhez. Bolond ez a halandó.
Azt hittem, kidob a házából. Azt hittem, azzal, hogy továbbra is közvetlen marad velem, csak az időt húzza, hogy megoldást találjon. Esetleg értesítse a hollétemről a megfelelő szerveket. Napokig ezt hittem, és gyanakvón élveztem tovább vendégszeretét, de... még mindig itt vagyok. Semmi jelét nem látom annak, hogy bármire készülne ellenem. Habár ebben a halandó testben ösztöneim és érzékeim eltompultak, az agyam még mindig élesen fog. Tisztán látok. Tisztán látom, hogy esze ágában sincs feladni engem.
Hozzászólok mostmár olykor. De főleg csak válaszolok olyan alapvető kérdéseire, mint hogy eszem-e vele, vagy van-e valami kívánságom, hozzon-e nekem valamit. Meg kell valljam, ahhoz képest, hogy be vagyok závra ebbe -a midgardi viszonyokhoz képest nagy- házba, napjaim nem telnek unalmasan. Pihentetőek, de egyben érdekesek is. Továbbra is kihallgatom a nyomozó és barátja beszélgetéseit. Megfigyelem, tanulmányozom őket. Szórakoztat. Kiváltképpen viszont az szolgál megelégedésemre, ahogy Crews néz rám, amióta megtudta, hogy isten vagyok. Minden áldott alkalommal, ha rám emeli a tekintetét, csodálatot látok benne. Alázatteljes csodálatot. Ettől pedig úgy érzem, mintha erőm még mindig a sajátom lenne. Mintha nem fosztottak volna meg minden hatalmamtól. Mintha... nem lehetne igazán elvenni tőlem.
- Uram? - szólít meg egy este a nyomozó a konyhából kilépve, arcán nyugodt mosolyával. Az emeletre tartó köríves lépcső alsó fokain ülök épp, szétvetett lábakkal, combjaimon támasztva hanyagul. Odanézek rá, szemöldököm megemelve. - Csatlakozhatok? - bök rőt fejével valahová mellém. Odapillantok balomra, majd megadóan bólintok. Győztes hálával szélesedik el mosolya, ahogy odalépdel hozzám. Ledobja magát mellém, és lazít kissé nyakkendőjén, majd feljebb gyűri kék ingje ujjait. Miután így feszült kényelembe helyezte magát, megköszörüli torkát, és oldalra néz rám.
- Utána olvastam Önnek egy kicsit. - jelenti be, ujjait összefűzve ágyéka előtt. Szemöldököm finoman megemelve hallgatom, miközben arcát fürkészem. - Loki, a Pusztító Tűz istene, az Ármányos, a Bajkeverő, a Hitszegő... - sorol fel a könyveiből néhány jelzőt, amit a midgardiak aggattak rám. Hangjában azonban semmi megvetés nincs. Inkább mintha csak mesélne nekem, mit tartanak a világában rólam. Kisimult vonásokkal hallgatom. Ezek közül kár volna bármelyiket is tagadnom. - Fenrir, a farkas, Hélt, az alvilág asszonya, Sleipnir, a hatlábú ló és Jörmungand, a világkígyó apja. Meg anyja. - helyesbíti kicsit magát a végén, furcsa kis mosollyal húzva össze szemöldökét, mire felnevetek és elnézek róla. Nem pusztán a kiegészítése miatt, hanem emiatt az egész badarság miatt. Érdeklődőn pislog rám, mire újra rátekintek, és megrázom a fejemet.
- Nincsenek kölykeim. - rázom meg ismét a fejem, szélesen vigyorogva. - Sleipnir atyám lova, és valóban hat lába van, de... ha a gyerekem lenne, csak nem ülné meg. - fintorodom el kicsit a groteszk gondolatra, mire a vörös férfin a sor, hogy felnevessen, amolyan “ami igaz,az igaz”-módon. Én is nevetek Vele egy keveset.
- Ön asgardi, de eredendően óriás. Jotünheimből származik. - folytatja a mesélést az olvasottakról, ám ahogy ezt említi, vigyorom leolvad arcomról, és szemeim egyik pillanatról a másikra könnyel telnek meg. Pislogva tekintek el róla. Érzem, ahogy megfeszül kissé mellettem. Tudja, hogy most belenyúlt valamibe.
- Hogy lehet az, hogy még a halandók is erről regéltek, én pedig mit sem tudtam róla? - teszem fel halkan a kérdést, de inkább talán csak magamnak.
- Azt is hittük, hogy kanca képében elcsábított egy lovat és csikót ellett neki. - von vállat a halandó, mire lehunyom a szemem, és elnevetem magam. Való igaz. Ő is elmosolyodik erre, és érzem, ahogy egyre csak vonásaimat fürkészi, amelyeknek derűje azonban csak pillanatnyi volt.
- Ezer éven át titkolták előlem. - nyitom fel szemem, és rezignáltam pislogok le a földszint márványlapjaira. - Azt mondták, azért tették. hogy ne érezzem másnak magam. Azt mondták, a fiuk vagyok, és nem akarták, hogy fájjon nekem. Pedig tudhatták, hogy egyszer rájövök, és akkor annyira fog fájni, mint semmi. Tudhatták, hogy több se kell majd, hogy... elveszítsenek. - halkul el hangom teljesen a végére.
- Talán... talán nem tudták. - veti fel a nyomozó, mire hitetlenül rákapom a fejem. - Talán már nem is emlékeztek rá igazán. Talán már nem is létezett a számukra az az idő. amikor Ön nem volt a fiuk. - folytatja gondolatmentét, mire csak meredek rá nedves szemeimmel. Értem, mire akar kilyukadni. Arra, hogy a fiukként szerettek. Arra, hogy nem látták értelmét olyasmit felhánytorgatni, ami már számukra sem létezett. Számomra azonban létezett.
- Mindig éreztem, hogy valamiért más vagyok. Mindig éreztem, hogy a peremen táncolok. Aztán kiderült, hogy... csak egy ereklye vagyok, amit az apám elhozott a diadala után. Egy ereklye, amivel bebiztosíthatja magát. - magyarázom lassan, ingerültségtől remegő hangon.
- Tudja, van egy csomó romantikus film. Többnyire vígjáték... - kezd el valamit derűsen magyarázni a halandó, mire jócskán felvonom a szemöldököm. Már megint mi ez az ostobaság? És mi köze bármihez?
- Szóval ezekben a filmekben az egyik félt megbízzák, hogy hálózza be a másikat. Hogy csábítsa el. Fogadásból? Pénzért? Valami nagyobb célért? Ez talán mindegy is. A lényeg, hogy ezekben a történetekben az illető a küldetése során gyakran beleszeret a másik félbe, és mikor már úgy tűnik, boldogan élnek, amíg meg nem halnak, kiderül a turpisság. - húzza össze szemeit bólogatva. - Kiderül, hogy érdekből történt minden. Hátsó szándékkal. De a megbízott fél addigra már beleszeretett a másikba, és egyáltalán nem is érdekli, mi is volt a célja. Mert az már rég nem számít. - von vállat a nyomozó, miközben lejjebb engedem szemöldököm.
- Tehát? - kérdezek rá, miközben alig hiszem el, hogy részt veszek ebben a beszélgetésben.
- Mindegy, hogy mi volt az apja eredeti célja. Valószínűleg már régen eltörpült a szeretet mellett, amit Ön iránt kezdett érezni, akár már a legelején. Akár már abban a pillanatban, hogy asgardivá tette. Mert... Ő tette azzá, nem igaz? - vonja össze vörös szemöldökét, mire nyelek egyet. - Persze, részemről ez mind csak feltételezés. Nem ismerem a családját. Én csak arra tudok támaszkodni, amiket olvastam, de főleg arra, amit... az Ön szemében látok, mikor róluk beszél. - mélyül el hangja a végére, és vonásai megszilárdulnak. Felszegem kissé fejem, és gyorsan elkapom róla tekintetem. Ennyi elég.
- Jó éjt. - búcsúzom tartózkodó hangon, biccentve egyet. Felkelek ültömből, mire Ő is felegyenesedik.
- Jó éjt... - köszön csöndesen utánam, miközben egyenes tartásommal sietek fel a lépcsőn, a halandó tekintetétől kísérve.
Hamarosan az ágyban vagyok, és csak bámulom a plafont. A beszélgetés jár a fejemben. De miért foglalkoztat ennyire? Miért vagyok ilyen nyugtalan? Hiszen annyiszor rágtam már át magam mindenen, ami velem történt. Mégis, mintha most egészen mást éreznék. Bár tény... nem beszéltem erről még senki olyannal, aki ne lett volna érintett. Aki kívülről látná. Akinek ne fűződne érdeke hozzá. A midgardinak nem fűződik. Kívülálló. Rajtam keresztül látja, mégsem úgy fogja fel, mint én. Persze, neki ez is biztos arról a nyomorult zenről szól. Lágy dühvel fújok egyet, és hunyom le a szemem.
Újabb napok telnek el röpke szóváltásokkal. A Ted nevű alakkal pedig egyáltalán nem beszélek továbbra sem. Tisztes távolságból figyeljük egymást, aztán meg hallgatom, ahogy Crewsnak magyaráz rólam és faggatja. A nyomozó azonban nem mond semmit. Semmi konkrétat. Csak beszél bele a légbe. Eleinte félnótásnak tűnt a sok fennkölt maszlaggal, amit kiontott a száján. Azóta rájöttem, hogy ez a fegyvere. Meglep másokat azzal, hogy nem átlagos dolgokról beszél szárazon és tárgyilagosan, hanem olyan elszálltan magyarázza mindazt, amiben hisz, vagy éppen tesz fel a világmindenség titkait kutató kérdéseket, hogy az emberek megzavarodnak tőle. Egyesek túl kicsinek érzik magukat ehhez, mások pont hogy lenézik Őt emiatt. Aztán akadnak olyanok, mint ez a Ted, akik már átlátnak a szitán. Ahogyan immáron én is.
- Miért nem ad fel? - kérdezem egyszerű hangon, laza terpeszemben megállva a vörös férfi hálótermének küszöbén, aki éppen ingje felső gombjait oldja ki ágya mellett. Ahogy hozzászólok, félbehagyja mozdulatait, és felém fordul.
- Feladni? - kérdez vissza, összevonva szemöldökét, mire egészen lassan beljebb sétálok szobájába, mígnem egészen közel érek hozzá. Némán figyel csupán.
- Miért nem jelenti a munkahelyén, hogy a házában van az az illető, aki majdnem porig rombolta az egyik legjelentősebb városukat? Miért nem értesíti a S.H.I.E.L.D.-et, hogy itt van, aki le akarta igázni a világukat? Aki egy földönkívüli hadsereggel megindult maguk ellen, és nem sokon múlt, hogy térdre kényszerítse egész Midgardot. - pontosítok neki, egyre hevesebben magyarázva, arcát fürkészve, hosszú kezeimet magam mellett lógatva. Hiába viselem most is azokat a ruhákat, amiket Ő adott nekem, úgy állok előtte, akárcsak hercegi öltözékemben tenném.
- Áh, értem már. - szökik fel szemöldöke, bólogat egy keveset, majd tarkóját vakargatva néz le a padlóra mellettem. - Nos... nem tudom, mi értelme volna. Úgy értem, az Ön támadását visszaverték, és hazaengedték, ahol a családja gondjaira bízták. - pereg ki a száján olyan egyszerűen, mintha mindezt tudná, mintha esetleg én mondtam volna, pedig egyszerűen csak kikövetkeztette, ahogy annyi minden mást, amire nem kérdezett rá. - Ők pedig kiszabták a büntetést. Szóval... - teszi csípőre kezeit - Egy részről nincs miért egy olyan szervezet kezére adnom, amelyik egyszer már döntött a sorsa felől, más részről pedig... mégis, mit tudnának tenni még Önnel? - vonja össze vörös szemöldökét, visszanézve a szemembe. Fejem finoman felszegve pislogok kicsit. Igaz. Miként büntethetnének még az után, hogy megfosztattam hatalmamtól? Hogy száműztek otthonról? Nem érdekelne, ha kínoznának. Az se igazán, ha megölnének. De... ezt a midgardi honnan tudja? Csak fürkészem Őt tovább, ahogy figyeli vonásaimat.
Borzalmasan furcsa, hogy a saját világomban mennyire végtelenül magányos voltam, és nap mint nap azért kűzdöttem, hogy kikerüljek a bátyám árnyékából, hogy álljam a barátai gúnyolódását és azt a tömérdek megvetést, miközben úgy vágytam Thor tiszteletét és szeretetét. A megbecsülést az egész családomtól. Évszázadok teltek el így. Évszázadok úgy, hogy nem volt senki, akiről úgy éreztem, akár csak kicsit is értene. Vagy ha nem is ért, de igazán elfogad. A családomon kívül senki. Egyedül az tartott kordában, hogy Ők ott voltak. Aztán kiderült, mi vagyok. Hogy honnan jöttem. Hogy azok, akikben egyedül bizodalmam volt, végig átvertek.
Most meg itt ez a lökött midgardi. Itt áll előttem, és miközben úgy pislog rám, mint valami csodára, a szemében mégis olyan megértő, egyszerűen kedves fény világít, amitől örök életemben talán először egyenlőnek érzem magam. Egyenlőnek Thorral vagy akár Odinnal. Olyasvalakinek, akinek bármire lehetősége van. Aki ugyanúgy megtehet bármit, mint akárki más. Nincs a sorsom kőbe vésve. Nem vagyok elátkozott. Nem vagyok számkivetett. Nem kell, hogy mindennek a végén egy sziklához kötözve végezzem, mint a midgardiak legendáiban. Igazából... ahogy itt állok a vörös férfi előtt a hálószobájában, ez a kép olyan bizarrnak, lehetetlennek hat.
Valószínűleg látja rajtam, hány ezer gondolat fut át az elmémen. Csak hallgat hát, és figyel engem. Felemelem aztán hosszú kezem, és gyengéd erővel megragadom tarkóját. Valahogy úgy, ahogy a bátyám kap el mindig. Nagyot sóhajtva nézem még Őt, figyelve, ahogy vonásai megadóvá lesznek. Ahogy hagyja, hogy fogjam Őt, mintha mi sem volna természetesebb, helyénvalóbb.
Hirtelen elengedem aztán, hátralépek tőle, fürkészve még arcát, majd sarkon fordulok, és kisétálok a szobából mezítlábas lépteimmel. Érzem, ahogy néz. Le sem veszi rólam a szemét, míg el nem tűnök a látóteréből, szomszédos szobámba tartva.
VII.
Azt hittem, kidob a házából. Azt hittem, azzal, hogy továbbra is közvetlen marad velem, csak az időt húzza, hogy megoldást találjon. Esetleg értesítse a hollétemről a megfelelő szerveket. Napokig ezt hittem, és gyanakvón élveztem tovább vendégszeretét, de... még mindig itt vagyok. Semmi jelét nem látom annak, hogy bármire készülne ellenem. Habár ebben a halandó testben ösztöneim és érzékeim eltompultak, az agyam még mindig élesen fog. Tisztán látok. Tisztán látom, hogy esze ágában sincs feladni engem.
Hozzászólok mostmár olykor. De főleg csak válaszolok olyan alapvető kérdéseire, mint hogy eszem-e vele, vagy van-e valami kívánságom, hozzon-e nekem valamit. Meg kell valljam, ahhoz képest, hogy be vagyok závra ebbe -a midgardi viszonyokhoz képest nagy- házba, napjaim nem telnek unalmasan. Pihentetőek, de egyben érdekesek is. Továbbra is kihallgatom a nyomozó és barátja beszélgetéseit. Megfigyelem, tanulmányozom őket. Szórakoztat. Kiváltképpen viszont az szolgál megelégedésemre, ahogy Crews néz rám, amióta megtudta, hogy isten vagyok. Minden áldott alkalommal, ha rám emeli a tekintetét, csodálatot látok benne. Alázatteljes csodálatot. Ettől pedig úgy érzem, mintha erőm még mindig a sajátom lenne. Mintha nem fosztottak volna meg minden hatalmamtól. Mintha... nem lehetne igazán elvenni tőlem.
- Uram? - szólít meg egy este a nyomozó a konyhából kilépve, arcán nyugodt mosolyával. Az emeletre tartó köríves lépcső alsó fokain ülök épp, szétvetett lábakkal, combjaimon támasztva hanyagul. Odanézek rá, szemöldököm megemelve. - Csatlakozhatok? - bök rőt fejével valahová mellém. Odapillantok balomra, majd megadóan bólintok. Győztes hálával szélesedik el mosolya, ahogy odalépdel hozzám. Ledobja magát mellém, és lazít kissé nyakkendőjén, majd feljebb gyűri kék ingje ujjait. Miután így feszült kényelembe helyezte magát, megköszörüli torkát, és oldalra néz rám.
- Utána olvastam Önnek egy kicsit. - jelenti be, ujjait összefűzve ágyéka előtt. Szemöldököm finoman megemelve hallgatom, miközben arcát fürkészem. - Loki, a Pusztító Tűz istene, az Ármányos, a Bajkeverő, a Hitszegő... - sorol fel a könyveiből néhány jelzőt, amit a midgardiak aggattak rám. Hangjában azonban semmi megvetés nincs. Inkább mintha csak mesélne nekem, mit tartanak a világában rólam. Kisimult vonásokkal hallgatom. Ezek közül kár volna bármelyiket is tagadnom. - Fenrir, a farkas, Hélt, az alvilág asszonya, Sleipnir, a hatlábú ló és Jörmungand, a világkígyó apja. Meg anyja. - helyesbíti kicsit magát a végén, furcsa kis mosollyal húzva össze szemöldökét, mire felnevetek és elnézek róla. Nem pusztán a kiegészítése miatt, hanem emiatt az egész badarság miatt. Érdeklődőn pislog rám, mire újra rátekintek, és megrázom a fejemet.
- Nincsenek kölykeim. - rázom meg ismét a fejem, szélesen vigyorogva. - Sleipnir atyám lova, és valóban hat lába van, de... ha a gyerekem lenne, csak nem ülné meg. - fintorodom el kicsit a groteszk gondolatra, mire a vörös férfin a sor, hogy felnevessen, amolyan “ami igaz,az igaz”-módon. Én is nevetek Vele egy keveset.
- Ön asgardi, de eredendően óriás. Jotünheimből származik. - folytatja a mesélést az olvasottakról, ám ahogy ezt említi, vigyorom leolvad arcomról, és szemeim egyik pillanatról a másikra könnyel telnek meg. Pislogva tekintek el róla. Érzem, ahogy megfeszül kissé mellettem. Tudja, hogy most belenyúlt valamibe.
- Hogy lehet az, hogy még a halandók is erről regéltek, én pedig mit sem tudtam róla? - teszem fel halkan a kérdést, de inkább talán csak magamnak.
- Azt is hittük, hogy kanca képében elcsábított egy lovat és csikót ellett neki. - von vállat a halandó, mire lehunyom a szemem, és elnevetem magam. Való igaz. Ő is elmosolyodik erre, és érzem, ahogy egyre csak vonásaimat fürkészi, amelyeknek derűje azonban csak pillanatnyi volt.
- Ezer éven át titkolták előlem. - nyitom fel szemem, és rezignáltam pislogok le a földszint márványlapjaira. - Azt mondták, azért tették. hogy ne érezzem másnak magam. Azt mondták, a fiuk vagyok, és nem akarták, hogy fájjon nekem. Pedig tudhatták, hogy egyszer rájövök, és akkor annyira fog fájni, mint semmi. Tudhatták, hogy több se kell majd, hogy... elveszítsenek. - halkul el hangom teljesen a végére.
- Talán... talán nem tudták. - veti fel a nyomozó, mire hitetlenül rákapom a fejem. - Talán már nem is emlékeztek rá igazán. Talán már nem is létezett a számukra az az idő. amikor Ön nem volt a fiuk. - folytatja gondolatmentét, mire csak meredek rá nedves szemeimmel. Értem, mire akar kilyukadni. Arra, hogy a fiukként szerettek. Arra, hogy nem látták értelmét olyasmit felhánytorgatni, ami már számukra sem létezett. Számomra azonban létezett.
- Mindig éreztem, hogy valamiért más vagyok. Mindig éreztem, hogy a peremen táncolok. Aztán kiderült, hogy... csak egy ereklye vagyok, amit az apám elhozott a diadala után. Egy ereklye, amivel bebiztosíthatja magát. - magyarázom lassan, ingerültségtől remegő hangon.
- Tudja, van egy csomó romantikus film. Többnyire vígjáték... - kezd el valamit derűsen magyarázni a halandó, mire jócskán felvonom a szemöldököm. Már megint mi ez az ostobaság? És mi köze bármihez?
- Szóval ezekben a filmekben az egyik félt megbízzák, hogy hálózza be a másikat. Hogy csábítsa el. Fogadásból? Pénzért? Valami nagyobb célért? Ez talán mindegy is. A lényeg, hogy ezekben a történetekben az illető a küldetése során gyakran beleszeret a másik félbe, és mikor már úgy tűnik, boldogan élnek, amíg meg nem halnak, kiderül a turpisság. - húzza össze szemeit bólogatva. - Kiderül, hogy érdekből történt minden. Hátsó szándékkal. De a megbízott fél addigra már beleszeretett a másikba, és egyáltalán nem is érdekli, mi is volt a célja. Mert az már rég nem számít. - von vállat a nyomozó, miközben lejjebb engedem szemöldököm.
- Tehát? - kérdezek rá, miközben alig hiszem el, hogy részt veszek ebben a beszélgetésben.
- Mindegy, hogy mi volt az apja eredeti célja. Valószínűleg már régen eltörpült a szeretet mellett, amit Ön iránt kezdett érezni, akár már a legelején. Akár már abban a pillanatban, hogy asgardivá tette. Mert... Ő tette azzá, nem igaz? - vonja össze vörös szemöldökét, mire nyelek egyet. - Persze, részemről ez mind csak feltételezés. Nem ismerem a családját. Én csak arra tudok támaszkodni, amiket olvastam, de főleg arra, amit... az Ön szemében látok, mikor róluk beszél. - mélyül el hangja a végére, és vonásai megszilárdulnak. Felszegem kissé fejem, és gyorsan elkapom róla tekintetem. Ennyi elég.
- Jó éjt. - búcsúzom tartózkodó hangon, biccentve egyet. Felkelek ültömből, mire Ő is felegyenesedik.
- Jó éjt... - köszön csöndesen utánam, miközben egyenes tartásommal sietek fel a lépcsőn, a halandó tekintetétől kísérve.
Hamarosan az ágyban vagyok, és csak bámulom a plafont. A beszélgetés jár a fejemben. De miért foglalkoztat ennyire? Miért vagyok ilyen nyugtalan? Hiszen annyiszor rágtam már át magam mindenen, ami velem történt. Mégis, mintha most egészen mást éreznék. Bár tény... nem beszéltem erről még senki olyannal, aki ne lett volna érintett. Aki kívülről látná. Akinek ne fűződne érdeke hozzá. A midgardinak nem fűződik. Kívülálló. Rajtam keresztül látja, mégsem úgy fogja fel, mint én. Persze, neki ez is biztos arról a nyomorult zenről szól. Lágy dühvel fújok egyet, és hunyom le a szemem.
VIII.
Újabb napok telnek el röpke szóváltásokkal. A Ted nevű alakkal pedig egyáltalán nem beszélek továbbra sem. Tisztes távolságból figyeljük egymást, aztán meg hallgatom, ahogy Crewsnak magyaráz rólam és faggatja. A nyomozó azonban nem mond semmit. Semmi konkrétat. Csak beszél bele a légbe. Eleinte félnótásnak tűnt a sok fennkölt maszlaggal, amit kiontott a száján. Azóta rájöttem, hogy ez a fegyvere. Meglep másokat azzal, hogy nem átlagos dolgokról beszél szárazon és tárgyilagosan, hanem olyan elszálltan magyarázza mindazt, amiben hisz, vagy éppen tesz fel a világmindenség titkait kutató kérdéseket, hogy az emberek megzavarodnak tőle. Egyesek túl kicsinek érzik magukat ehhez, mások pont hogy lenézik Őt emiatt. Aztán akadnak olyanok, mint ez a Ted, akik már átlátnak a szitán. Ahogyan immáron én is.
- Miért nem ad fel? - kérdezem egyszerű hangon, laza terpeszemben megállva a vörös férfi hálótermének küszöbén, aki éppen ingje felső gombjait oldja ki ágya mellett. Ahogy hozzászólok, félbehagyja mozdulatait, és felém fordul.
- Feladni? - kérdez vissza, összevonva szemöldökét, mire egészen lassan beljebb sétálok szobájába, mígnem egészen közel érek hozzá. Némán figyel csupán.
- Miért nem jelenti a munkahelyén, hogy a házában van az az illető, aki majdnem porig rombolta az egyik legjelentősebb városukat? Miért nem értesíti a S.H.I.E.L.D.-et, hogy itt van, aki le akarta igázni a világukat? Aki egy földönkívüli hadsereggel megindult maguk ellen, és nem sokon múlt, hogy térdre kényszerítse egész Midgardot. - pontosítok neki, egyre hevesebben magyarázva, arcát fürkészve, hosszú kezeimet magam mellett lógatva. Hiába viselem most is azokat a ruhákat, amiket Ő adott nekem, úgy állok előtte, akárcsak hercegi öltözékemben tenném.
- Áh, értem már. - szökik fel szemöldöke, bólogat egy keveset, majd tarkóját vakargatva néz le a padlóra mellettem. - Nos... nem tudom, mi értelme volna. Úgy értem, az Ön támadását visszaverték, és hazaengedték, ahol a családja gondjaira bízták. - pereg ki a száján olyan egyszerűen, mintha mindezt tudná, mintha esetleg én mondtam volna, pedig egyszerűen csak kikövetkeztette, ahogy annyi minden mást, amire nem kérdezett rá. - Ők pedig kiszabták a büntetést. Szóval... - teszi csípőre kezeit - Egy részről nincs miért egy olyan szervezet kezére adnom, amelyik egyszer már döntött a sorsa felől, más részről pedig... mégis, mit tudnának tenni még Önnel? - vonja össze vörös szemöldökét, visszanézve a szemembe. Fejem finoman felszegve pislogok kicsit. Igaz. Miként büntethetnének még az után, hogy megfosztattam hatalmamtól? Hogy száműztek otthonról? Nem érdekelne, ha kínoznának. Az se igazán, ha megölnének. De... ezt a midgardi honnan tudja? Csak fürkészem Őt tovább, ahogy figyeli vonásaimat.
Borzalmasan furcsa, hogy a saját világomban mennyire végtelenül magányos voltam, és nap mint nap azért kűzdöttem, hogy kikerüljek a bátyám árnyékából, hogy álljam a barátai gúnyolódását és azt a tömérdek megvetést, miközben úgy vágytam Thor tiszteletét és szeretetét. A megbecsülést az egész családomtól. Évszázadok teltek el így. Évszázadok úgy, hogy nem volt senki, akiről úgy éreztem, akár csak kicsit is értene. Vagy ha nem is ért, de igazán elfogad. A családomon kívül senki. Egyedül az tartott kordában, hogy Ők ott voltak. Aztán kiderült, mi vagyok. Hogy honnan jöttem. Hogy azok, akikben egyedül bizodalmam volt, végig átvertek.
Most meg itt ez a lökött midgardi. Itt áll előttem, és miközben úgy pislog rám, mint valami csodára, a szemében mégis olyan megértő, egyszerűen kedves fény világít, amitől örök életemben talán először egyenlőnek érzem magam. Egyenlőnek Thorral vagy akár Odinnal. Olyasvalakinek, akinek bármire lehetősége van. Aki ugyanúgy megtehet bármit, mint akárki más. Nincs a sorsom kőbe vésve. Nem vagyok elátkozott. Nem vagyok számkivetett. Nem kell, hogy mindennek a végén egy sziklához kötözve végezzem, mint a midgardiak legendáiban. Igazából... ahogy itt állok a vörös férfi előtt a hálószobájában, ez a kép olyan bizarrnak, lehetetlennek hat.
Valószínűleg látja rajtam, hány ezer gondolat fut át az elmémen. Csak hallgat hát, és figyel engem. Felemelem aztán hosszú kezem, és gyengéd erővel megragadom tarkóját. Valahogy úgy, ahogy a bátyám kap el mindig. Nagyot sóhajtva nézem még Őt, figyelve, ahogy vonásai megadóvá lesznek. Ahogy hagyja, hogy fogjam Őt, mintha mi sem volna természetesebb, helyénvalóbb.
Hirtelen elengedem aztán, hátralépek tőle, fürkészve még arcát, majd sarkon fordulok, és kisétálok a szobából mezítlábas lépteimmel. Érzem, ahogy néz. Le sem veszi rólam a szemét, míg el nem tűnök a látóteréből, szomszédos szobámba tartva.
IX.
Ágyba vetem magam, és csak heverek álmatlanul, a plafonra pislogva. Figyelem a kintről rávetülő fényeket, ahogy egy-egy gépjármű elhalad. Múlton és jövőn merengek tompán. Mióta száműztek, talán most először gondolok rá igazán, mi is lesz velem. Mi vár rám.
Crews elsétál még valamikor az éjjel a szobám ajtaja előtt, és talán be is néz rajta. Reggel aztán -ezúttal álmosan cammogva- ugyanígy tesz, ám ez alkalommal megtorpan, hiszen tökéletesen ugyanúgy talál, ahogy utoljára látott órákkal ezelőtt. Pislog felém kicsit, majd küszöbömre lép mezítlábaival, és kopog a félfán. Arra pillantok, némán nézve rajta végig. Szűk szemekkel mosolyodik el, és sétál beljebb zömök léptekkel, arcát dörzsölgetve, mígnem leereszkedik mellém az ágyra, és beleásít az ablakon túli messzeségbe. Szipogva néz aztán rám, én pedig felülök, megtámasztva magam mellett kezeimen.
- Jól sejtem, hogy nem aludt? - néz végig alaposan sápadt, kissé betegesnek tetsző vonásaimon. Lesütöm kicsit szemem, és bólintok csupán, újra feltekintve rá. Fúj egyet, és szövegelésbe kezd arról, hogy az ilyesmi mennyire leterheli a szervezetet, milyen egészségtelen, és hogy az alvás mennyire fontos. Persze, mindezt a maga sajátos módján teszi, folyton kitérve valamerre, úgy magyarázva, mintha bármiféle érdeklődést mutatnék. Pedig csak pislogok rá rezzenéstelenül.
- ...a folyadékbevitellel lehet ellensúlyozni. Egy jó kis gyümölcsturmix majd helyreteszi. - ér fejtegetése végére, és biztatni kívánva csap rá és ragadja meg combomat, szorongatva. - Megkérdezném, mit kér bele, de mindent bele fogok tenni, amit csak találok. - jelenti ki nyugodtan, megfosztva a választás lehetőségétől, nagy kezével lapogatva tovább.
- Itt akarok maradni, míg le nem pereg röpke halandó életem. - közlöm a semmiből, arcomon fásult, egyszerű, beletörődött vonásokkal. A nyomozó keze megáll combomon. Vonásai finoman megkomolyodnak, és elmerül fénytelen tekintetemben.
- Itt akarok maradni, míg le nem pereg röpke halandó életem. - közlöm a semmiből, arcomon fásult, egyszerű, beletörődött vonásokkal. A nyomozó keze megáll combomon. Vonásai finoman megkomolyodnak, és elmerül fénytelen tekintetemben.
- Itt az ágyban? - bök rőt fejével a bútor felé. Nem bírom megállni, egy pislogás után nevetek egy halkat, szemem lesütve kezére. Ő is elmosolyodik.
- Akár. - lehelem aztán, vállat vonva. Crews bólint, paskol egyet combomon, és felpattan.
- Akkor idehozom a turmixot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése