penna kézbevétele és letétele: 2005. június 28.
figyelmeztetés: PG
jogok: Ezennel cáfolok minden olyan vádat, miszerint mindennek bármi köze lenne a Shakespeare- vagy a Presgurvic - tagadáshoz.
megjegyzés: Nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Azt hiszem, újra megírom. Túl fáradt voltam már és az Operettből hazafelé jövet. Olyan tökéletesen kigondoltam a párbeszédet, hogy azt próbáltam felidézni. Így talán kissé erőltetett, de egyelőre fent hagyom ezt a verziót, hiszen írásban ez született első lendületből.; Tybalt - Szabó P. Szilveszter | Mercutio - Bereczki Zoltán
Két holt fekszik Verona főterén. A tömeg hőzöng, néhányan keservesen sírnak. Egyikük véres ingben ül hátát a falnak vetve, másikuk mozdulatlan fekszik a földön.
- Hát, így végeztük, szép Tybalt…
- Így…
- Még rémálmomban sem gondoltam rá, hogy Te ölsz majd meg.
- Pedig így lett…
- Nem akartam meghalni.
- Jobb talán így.
- Én nem érzem így jól magam. Ne mondd, hogy Te nem akartál még élni!
- Nagyon szerettem volna küzdve az epilepsziával és nézve, amint az a Montague mindent tönkretesz…
- Voltál Te valaha is boldog?
- Mi a boldogság? Ha az, amit a barátaiddal műveltetek… a röhögés és a semmirekellőség… Nos, akkor nem is kérek belőle.
- A boldogság az volt, amikor Rómeó szívből nevetett, amikor először táncoltam egy lánnyal, amikor Benvolioval hanyatt fekve fürkésztük a csillagokat, amikor bármiféle gát nélkül üvölthettük bele a semmibe, milyen szép az élet… Mert szép volt, nagyon szép. Te is biztos szerettél benne valamit…
- Igen… Júliát…
- Júliát? Te… szeretted Júliát?
- Igen… és ébren várni a hajnalt egy átalvatlan éjszaka után… és érezni, ahogyan egy fülledt nap után a hűs víz végigfolyik a bőrömön… ezeket szerettem…
- Soha nem beszéltünk még…
- Naponta beszéltünk!
- Nem… soha… Csupán csak a sértéseink szálltak.
- Valóban… Soha nem beszéltünk még.
- Már nem is emlékszem, miért gyűlöltelek annyira…
- Valamilyen oka biztosan volt.
- Talán azért gyűlöltelek, amiért Te engem.
- Mert egy semmirekellő, nagyszájú bohóc vagyok?
- Nos, akkor úgy látszik tévedtem… de tudod jól, hogy nem erre gondolok.
- Hanem az ősi viszályra.
- Igen… Capuletek és Montague-k… Nézd Őket… Mind szomorú és elkeseredett… Miért kellett meghalnunk?
- Én a szerelemért haltam meg…
- És mit érsz vele? Én pedig azért, hogy Rómeó éljen. És mit érek vele? A halál értelmetlen…
- És békés…
- Lehet, hogy Te most jól érzed magad, de én nem…
- Nem érzem igazán jól magam. Üres vagyok. Különös ez az egész.
- Inkább bizarr. És fájdalmas… Vége van. Ennyi volt hát.
- Ennyi volt…
- Menjünk, Tybalt!
- Veled?
- Jobb híján… Hiszen ugye Te sem kívánod, hogy bárki, akit szeretsz, most itt legyen?
- Nem… soha…
A két élettelen testből két lágyan fénylő derengés vált ki és indult el egymás felé. Ők azonban élesen láttál a másikat, úgy, ahogyan életükben. Nem. Annál tisztábban. Sokkal tisztábban. Megálltak egymással szemben és csak nézték a gyászoló népet.
- Bárcsak megmondhatnám nekik, hogy jól vagyok.
- Szóval jól vagy?
- Igen… Már a sebem sem fáj. Mondjuk nem tudom, fájt-e egyáltalán.
- Az én fájdalmam nagyobb volt annál, mintsem, hogy igazán érezzem. Persze én gyorsabban haltam meg jóval, mint Te.
- De én sem éreztem. Nem az volt a fontos.
- Mindig is valahogyan így akartam meghalni, bár nem az Ő keze által…
- Ha belegondolok, nem lehetett volna jobb halálom. Most már bevallhatom, remek ellenfél voltál. Nemes halált haltam.
- Engem már nem érdekel. Semmi közöm ehhez a világhoz.
- Ez is egy hozzáállás, jó Tybalt.
- Jó? Gúnyolódsz?
- A holtak nem gúnyolódnak.
- Hagyjuk itt őket…
- Hagyjuk itt…
A két árny még egy utolsó pillantást vetett a gyászolók tömegére, majd a fénnyel eggyé váltak és a világ gondjainak súlya többé már nem nehezedett a vállukra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése